Tegnap elgondolkodva mentem felfelé az Arany János utcai metrófeljáró mozgólépcsőjén, mikor egyszer csak elémzuhant egy idős hölgy a felső lépcsőfokok egyikéről. Kissé megijedtem, de a mellettem álló nő azonnal kapott a néni után és kiabálni kezdett, hogy állítsák le a mozgólépcsőt, amit egy lentről jövő fiatalember meg is tett. Megfogtuk a nénit, nehogy lejjebb csússzon a lépcsőn, de a férje már ott is termett és elkezdte felráncigálni. Csak annyit tudtam mondani, hogy nem biztos hogy jelen esetben ez egy jó ötlet, habár fejjel lefelé sem maradhat sokáig. Mindenesetre feltoltuk ülő helyzetben a férje meg egy fiatalabb férfi segítségével miközben megláttam, hogy csupa vér a lépcsőfok és mivel én is segítettem a felültetésben nekem is sikerült a cipőmre meg a nadrágomra némi vérfoltot szerezni. A metroügyeletes jópár perc múlva jelent csak meg és nem láttam valami nagy izgalmat rajta, de megnyugtatott minket, hogy már hívták a mentőket. A néni férje sem volt igazán aggódó, inkább ingerült. Nekem az jutott eszembe, hogyha én is együtt élnék mondjuk 30 éve valakivel akkor én is ennyire aggódnék csak? Nem félteném, hogy elveszítem?
Kicsit még toporogtam a helyszínen aztán elindultam a másik lépcsőn felfelé, mert azt gondoltam, hogy amit tudtam megtettem, fontoskodni, meg sápítozni egyébként is utálok.
Bent a Minisztériumban - ami egy kocsma - Zsoltnak meg Vikinek elmeséltem az esetet, de nem okoztam nagy izgalmat vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése