A Szeretet soha el nem fogy

Nagyon, talán túlságosan is sokáig éltem úgy, hogy szükségét éreztem, hogy érzéseimet rejtsem el. Ez odáig fokozódott, hogy a családomnak sem tudtam ezeket megmutatni (sőt talán ez ma is így van velük). Gyermekkorom végén, kamaszkorom elején voltak az utolsó igazán bensőséges megnyilvánulásaim, azután sokáig néma csend. Lassan belém fagytak az érzések, vastag (bádog)páncél vette körül őket, s csak benn, mélyen legbelül pislákoltak tovább a fények. Néha felizzottak, de nem lettek viszonozva az érzések, így ismét sötét lett belül. A barátaim egy része el is mondta, hogy érzéketlennek tartanak, és ez nagyon fájt, még ha ma már úgy gondolom, hogy az ő szemszögükből ez érthető volt. (Nem sokat láthattak a belsőmből.)
Jópár évvel (és kapcsolattal) ezelőtt kezdődött meg a lassú, és ráadásul csak részleges olvadás. Olyan párokat találtam, akiknek erős érzéseik voltak irántam és nekem is voltak irántuk, csakhogy ezek jóval gyengébbek voltak az övékénél. (Talán ezek az erős asszimmetriák vezettek igazából a szakításokhoz, és nem az általam konstruált egyéb hiányosságok.)
A Második Alapítvánnyal kezdődött minden. Az önismeret azon kezdőfokára jutottam el itt, ahol rájöttem, hogy nagy a baj. Vagy változtatok gondolkodásmódomon és érzelmi kommunikációmon, vagy örökre bezárva maradok Bádogember testemben. (Dorothym akaratlanul is nagy segítségemre volt.) Kb. 1 évig jártam pszichológushoz terápiába, ahol lépésről lépésre lettek világosak számomra a motívumok, és ahol a józan ész és a megértés segített a félrecsúszásokat megtalálni. A terápia végén megállapítottam, hogy egy ponton tovább ez nem segít és abbahagytam. (A doktornő is egyetértett.)
Ekkor már egy ideje ismertem egy embert, aki vonzott egyéniségével és rejtegetett belső énjével. Barátok lettünk és ez segített a továbblépésben. Barátságunk addig mélyült, amíg annyira megismertem, hogy nagyon mély érzelmeket indikáljon bennem. Ezeket jó ideig az ő vélt érdekében rejtegettem, de egy ponton nem volt megállás.
Mindez ma már odáig vezetett, hogy jelentős rések tátonganak a (bádog)páncélomon és talán ennél a belső tűznél már többen is megmelegedhetnek. Persze most még csak néhány ember, de később, ahogy tanulok, esetleg majd még mások is odaférnek.
Legalábbis ebben reménykedem.

Lógok a szeren

Az ausztriai sikertelen sziklamászás után eldöntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Első próbálkozásom Karloval lett volna a Pilisben, de sajnos betegsége miatt lemondta.
Talán jobb is volt így, mert ezután mikor Líviával most szombat-vasárnap elmentünk a SPIDER Club mászótanfolyamára, ott számomra kiderült, hogy nem olyan egyszerű a biztonságos mászás. A különböző nehézségi fokozatú, 8-12 méteres mászófalak egy nagy gyárcsarnokba vannak szorosan egymás mellett. Mindenek előtt (bemelegítés után) megmutatták, hogy milyen felszerelés kell, ill. hogyan kell egymást biztosítanunk. Maga a tanfolyam 2x7 órát tartalmazott, azonban ebből max. 3-3 óra volt a netto mászóidő. Persze több nem is lehetett volna, mivel egyszerre 3 (felváltott) mászás után is annyira elfáradt a kézfejünk, az ujjaink, ill. az alkarunk, hogy tovább nem tudtunk kapaszkodni. Sokat kell ahhoz másznunk, hogy a helyes mászó technikát majd elsajátítsuk, és ne fáradjunk el olyan gyorsan. A mászások közben elméleti képzést kaptunk sziklamászásból (csómókötés, standépítés, leereszkedés), melyre igazából nem volt szükségem, mert egyenlőre csak teremben szeretnék mászni, s csak ha majd jön a jó idő, akkor döntöm majd el, hogy akarom-e a kinti sziklamászást, vagy esetleg csak boulderezek (amihez nem is kell biztosítás). Mindenesetre a két nap alatt közepesen lefárasztottuk magunkat, de a leglényegesebb eredmény, hogy bár nagyon féltem a falak tetején (annak ellenére, hogy Líviában teljesen megbízom), mégis rávettem magamat, hogy felmásszak. Amikor kb. 5 m. felett járok elkezd átjárni a félelem, hogy nem tudom megtartani magam (még ha nem is vagyok fáradt) és a mélybe zuhanok. Kérdés, hogy valaha meg fogom-e tudni szokni ezt, vagy megmarad ez az érzést, de akkor is elmondhatom, hogy én megpróbáltam.
(Oktatónő megjegyzése: András, olyan darázsderekad van, hogy minden lány megirigyelné!:-))

Vészkijárat a tetők felett

Szép tavaszi délelőtt. Emberek sietnek a dolgukra. A kóddal jutok be a kapun, majd a biztonsági rácson keresztül a lépcsőházba. Kinn marad az utca és a forgalom. A lift megérkezik. Beszállok, megnyomom az 5.-ös gombot. Lassan, csendben emelkedem fel a magasba. A legfelső szinten kimegyek a függőfolyosóra. Az arcomat melegen süti a nap. Átmegyek a lapostetőre, felmászom a hosszú létrán a kéményseprőjárdáig. Itt fenn már van egy kis szellő, ami a hajamat borzolja. Már a vállamig ér. Alattam lapostetős földszintes épület, előttem Józsefváros tetőzetei találkoznak az éggel. Itt születtem, életem színtere. Csend van.