Ismét kedd

Remek hír, hogy úgy néz ki az Atya visszatér keddenként táncolni. Már csak azért is jó volt kedden táncolni vele, mert hétfőn Kriszti jelezte, hogy nem tud jönni táncolni, mert beteg a kisebbik lánya (ezért hétfőn tánc helyett a megbeszélés után elmentem alkoholizálni a Második Alapítványos kollégáimmal). A keddi csoport Margaríta legnagyobb meleg csoportja, mert itt 7 pár táncolt egyszerre, nem úgy mint a kezdőben vagy a haladóban. Jó volt ismét találkozni régebbi táncos ismerőseimmel. A hangulatot még segítette, hogy ha késve is, de megérkezett kedves (és szép arcú, jó testű) kis operaénekesünk, aki mindig alapozni szokott a tánc előtt, így folyamatosan biztosítja a jó hangulatot. Atyának, mint mindig most is jó kedve volt és ez mindig át is ragad rám. Persze folyamatosan ugratjuk egymást. Bár kissé esetlenül táncolt, hisz több mint fél évet kihagyott, de szerintem lassan vissza fog rázódni. Azt mondta, hogy ő is örül, hogy táncpartnere leszek, mert feszélyezte, hogy múltkor egy profi táncossal kellett táncolnia.
Az óra után még beültünk a Club 93-ba, ahol most már biztosak lehetnek a biszexualitásomban, hisz Maccsal is odajárunk a szerdai órák után. :-)

Come fly with me, let's fly, let's fly away!

Tegnap Maccsal és Sztellel a Börzsönyben túráztunk a CEU túracsoportjával, ami összesen 5 főből állt, egy magyar túravezetőből, egy szerb és egy izlandi srácból és (ha jól emlékszem) egy kanadai lányból + Macs állt. Tekintettel arra, hogy angol tudásom erősen közelít a zéróhoz, így nem igen tudtam a beszélgetésekhez hozzászólni, bár meglepő módon elég sok mindent megértettem belőle. (Az izlandi srác például elmondta, hogy ők nem igazán utálják a szomszédos nemzeteket, nem úgy mint a közép-európaiak. Hja, ha a szomszéd több száz kilométerre van úgy én is szeretném :-))
A túra alatt többek között beszélgettünk Maccsal, hogy a portugál caminos utunkkal kapcsolatban neki milyen félelmei vannak és nekem milyenek. Ő aggódik, hogy hogyan értetjük meg magunkat, közben jól beszél spanyolul, ami ugyan biztosan különbözik a portugáltól, de gondolom azért olyan lehet mondjuk mint a szlovák meg a lengyel. Felvetette, hogy talán nem bírja végig a gyaloglást meg a nehéz hátizsákot, aminek teljesen ellentmond, hogy a majdnem függőleges Nyzké -Tatryra is felcipelte. :-)
Én valamilyen oknál fogva nem aggódom a portugál úttal kapcsolatban, sokkal inkább a rotterdami Eurogames-es utazással kapcsolatban. Azt gondolom ez azért van, mert Portugáliában kettesben leszünk, viszont Rotterdamban lehet, hogy külön szálláson, némileg külön helyzetben. Lehet, hogy kénytelen leszek egyedül intézni a dolgokat, és korlátozottan  használható nyelvtudásom miatt ez némi nehézséget fog okozni számomra. Ennek pedig az mond ellent, hogy Münchent teljesen egyedül szerveztem és teljesítettem, tehát jó eséllyel képes vagyok rá. Jó hír még, hogy mostanra már a repülőjegy és a vész esetére (nem kapunk hosting house-t) felhasználandó szállás is megvan (bár eléggé drága), így valamennyire megnyugodtam. Mostanra nem is maradt más rettegni valóm csak a repülés, hisz még sosem volt részem benne. :-) Már azért edzettem rá, mert múltkor kimentem Macsért a Ferihegy (bocsánat, kisebbségi komplexusos kormányunk szerinti Liszt Ferenc) 2A termináljához, ahol még akkor voltam utoljára mikor még kétfedeles gépek landoltak ott, és Louis Bleriot kávézott a büfében. A következő szoktatás az indulási oldalon fog történni, mikor anyámékat felrakom a párizsi repülőre, és könnyes búcsút intek nekik. ;-)

Harc a lelkekért

Nem oly régen megnéztem a Rítus című amerikai filmet, ami arról szól, hogy egy fiatal katolikus papnövendék a pappá szentelése előtt úgy dönt, hogy nem akar hivatásos lenni, ezért kilép, mert nincs hite, saját maga szerint nem is volt csak menekülni akart otthonról. A felettese úgy dönt, hogy mielőtt kilép hitének(hitetlenségének) próbájaként menjen el Rómába, ahol végezzen el egy ördögűzésről szóló tanfolyamot. A fickó el is megy és részt is vesz a tanfolyamon, ahol kétkedése miatt (azt gondolja, hogy az ördögűzés helyett a pszichológiai kezelés sokkal többet segít) elirányítják egy gyakorló ördögűző paphoz. Persze ott csomó különös dolgot tapasztal, ami belefér a pszichológiai betegségek tüneteibe és belefér a démon által megszállt ember viselkedésébe is. Kétkedése addig tart, míg végül az ördögűző papot is megszállja a gonosz és végül a katolikus rítussal ő maga "gyógyítja" meg azt. A film nem nagy szám ugyan, de a mondanivalója számomra érdekes. Környezetem tudja, hogy nem vagyok hívő, mégis van valami "perverz" vonzódásom a vallási (keresztény) témájú misztikus filmekhez (főleg az angyalososokhoz:-)). A lényeg az, hogy a mentális betegségeket ki gyógyítsa: az egyházak, a vallási szervezetek, vagy a tudomány? A testi betegségek gyógyításának ügyében a tudomány (némi természetgyógyászati segítséggel) már szinte teljes győzelmet aratott, de a lelki betegségek, problémák ügyében még nagyon sokan a ringben vannak, olyanok is akik hatalmas károkat tudnak okozni ezen a területen (főleg a betegeknek), mert a pszichológiatudomány szerintem (nálunk mindenképp) még mindig "gyermekként" van kezelve a tudományokon belül. Eredményessége nem bizonyított széles körben, a társadalom sem bízik benne igazán. Kis túlzással harc van a lelkekért a vallás és a pszichológia között. Magam részéről a jóakaratú és gyengéd pszichológiában hiszek, ami ha nem is tud mindent és mindenkit "meggyógyítani", de egyre többet és többet ért meg az emberi lélekből mindezt a segítség jegyében.

Kicsit fáj

Időközönként elér egy-egy hullámvölgy, amely órákra vagy legfeljebb néhány napra elkedvtelenít. Ilyenkor átgondolom az életemet, és az életlehetőségeimet, és persze megállapítom, hogy minden szar. El tudom fogadni, hogy depressziós vagyok és, hogy folyamatosan életem végéig kezelnem kell ezt (finom ez a kis önsajnálat). Most éppen az van terítéken, hogy frusztrál, hogy hiába fektetek nagy energiákat, hogy szociális életet éljek barátaimmal, ha azok többsége egykedvűen vagy figyelmetlenül viszonyul programjainkhoz, vagy hogy úgy érzem, hogy új ismerőseimmel kapcsolatban falakba ütközöm. Persze józan ésszel a helyzet nem így fogható fel, mert tudomásul kell vennem, hogy nekik is megvannak a maguk prioritásaik, életritmusuk, vágyaik. Kár, hogy ezek ennyire nem egyeznek az enyéimmel.
És ezek szerint tudomásul kell vennem, hogy nekem mindig több energiát kell belefektetnem ezekbe a kapcsolatokba. Rendben elfogadom. (Kicsit fáj.)

A szentháromság

Valószínűleg halálra idegesítem barátaimat, ismerőseimet azzal, hogy mindent jó előre szeretek leszervezni, úgymint utazás, közös program, találkozó, stb. Meglepődve néznek rám mikor elmondom, hogy már a késő nyári utazást szervezem, de még az egy hónappal későbbi programok szervezésén is csodálkoznak. Számomra pedig az a különös, hogy emberek hogyan tudnak sodródni és napról-napra élni. Ennek remek példája volt az egyik ex párom, aki ezt spontaneitásnak hívta, és ez olyan jól sikerült neki, hogy magától soha egyetlen jó programja sem lett, szinte mindig az én eltervezettemre kapaszkodott fel. Persze elismerem, hogy vannak olyan emberek, akik annyira népszerűek, vagy maguknak valók, hogy mindig van kivel programot csinálniuk, ill. elvannak egyedül is. Mivel azonban én nem vagyok túl népszerű, sem magamnak való ezért én a tervezéssel biztosítok magamnak programot, néha akár hosszabb időre előre is. (Hja, és gyűlölöm az utolsó pillanatban való kapkodást, hogy a program működjön. Én jól szeretném érezni magam és nem stresszelni.) Ha introspekcióval  élek  felmerül, hogy ennek oka a félelem a magánytól és az unalomtól. Túl sokat voltam egyedül és unatkoztam a múltban. Jelen időben nem érzem magam magányosnak (legalábbis a tudatomban), és nem is unatkozom, de ez nagyon is függ a programtervezésemtől. Nemcsak programokat szeretnék magamnak, hanem változatos programokat szeretnék, mert a dolgozom-kocsmázom-hazamegyek (tévézek-böfögök) szentháromság nem igazán elégít ki.

Sodrás

Nyugtalan vagyok egy Szerettem miatt. Rossz életperiódusban van. Hullámvölgyben, ami maga is hullámzik. Talán tudom az igazi okait, talán nem. Tehetetlennek és bénának érzem magam miközben segíteni próbálok. Olyan érzésem van, mintha úszna a sodrásban és én nyújtanám a kezem, de nem érem el hiába nyújtózkodom. Rövid a karom, a természet nekem csak ennyit adott. Csak követem a parton, látom, de el nem érem.

Provincialitás

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy magyarnak gondolom-e magam. A válaszom az volt, hogy nem, hanem inkább européernek. Itt a helyes szó az európai polgár lett volna, mert az européer szó jelentése az idegennyelvű szótár szerint: európai műveltségű, képzettségű és gondolkodású, széles látókörű személy.
Ha ezen séma szerint vizsgálom magamat, akkor az alábbiakat tapasztalom:
1. műveltség: sajnos a klasszikus műveltségem elég gyér, azaz mind színházi világban, mind komolyzenében, mind képzőművészetben, mind szépirodalomban jelentős a lemaradásom. Fiatalkori befelé fordulásomnak hála ismeretterjesztő, történelmi, filozófiai, vallási, gazdasági olvasottságom elég magas. Hatalmas hátrány viszont, hogy nem beszélek kielégítően nyelveket, így jelentős forrásoktól záródom el. Ennek pótlása jelenleg is tart.
2. képzettség: műszaki alapképzettségemet a rendszerváltás előtt szereztem meg, ami mára szinte teljesen használhatatlanná vált, felsőfokú végzettségemben pedig sosem dolgoztam. Mindezek ellenére megfelelően jövedelmező munkám van, de ha váltásra kényszerülnék képzettségeim nem lennének túlságosan piacképesek. A közeljövőben szükségesnek látok valamilyen továbbképzést. Az irányról még fogalmam sincs.
3. gondolkodás: ezen a területen tartom magam a legerősebbnek, mert polgári mentalitásban, viselkedésben jóval a magyar átlag felett teljesítek. Talán társadalmi szerepvállalásomat kellene növelnem.
4. széles látókör: azt gondolom, hogy igényem a tapasztalásra hatalmas, de a fent említett nyelvtudáshiány és az alacsony utazási "mobilitás" megfoszt a széles látókör megszerzésétől. Bár jónéhány közeli és néhány távolabbi országban is jártam már, de közel sem annyiba mint kívánnám. Szeretnék új embereket, kultúrákat megismerni. Ennek pótlása talán most veszi kezdetét.
Összefoglalva azt gondolom, hogy az européerség itt szunnyad bennem, de a provincialitás még mindig erősen láncon tart.

Táncpartner-remények

Mostanában új táncpartner jelöltet környékezek meg. Kriszti 36 éves - ha jól tudom - két gyermek édesanyja. Bár nemrég kezdte a társastáncot, látszik rajta a készség, és motiváció. Még Csaba alatt ismertem meg a kezdő csoportban (mint segítő jártam oda), de nem tett rám túl nagy benyomást, annak ellenére, hogy nagyon tetszett, hogy tánc közben folyamatosan mosolyog. Akkor még nem tudtam, hogy meddig tart a lelkesedése, de mikor Margaríta átvette a csoportokat és azok létszáma megcsappant Kriszti akkor is kitartott. Sőt ő maga kérte, hogy térjek vissza mint segítő, ami persze nagyon jól esett nekem. (A hiúság máglyája. :-)) Gyorsan tanul és van érzéke a tánchoz, ill. látok benne elkötelezettséget. Próbálkozom nála, hogy járjunk el a Forgách utcai táncklubba, ahol állítólag jó a zene és a hangulat. Kissé hezitál még, mert nem érzi magát elég jónak, ill. félt attól, hogy ott másokkal is kötelező táncolnia. Mindkét dologban megnyugtattam, így talán össze tudom hozni a dolgot vele. Sajnos privát órákra nincs pénze, tehát gyors felzárkózásra nincs reményem, de ha valaki elkötelezett felém akkor én türelmes vagyok.