Mojito

Egy nőkről szóló könyvben olvasok a szingliségről és az autonóm egyedüllétről. Az ilyen egyedüllétben az ember (értelem szerűen) egyedül él, saját lakásban, saját egzisztenciával, de nem teljesen magányosan. Vannak barátai, jó ismerősei, szexpartnere, szeretője, de nincs stabil párkapcsolata. A könyvben szereplő szinglik szerint ez azért jó, mert nem kell elköteleződniük, nem kell kompromisszumokat kötniük, nem kell mást elviselniük, élhetnek munkájuknak, hivatásuknak, hobbijuknak, sőt szexkapcsolataiknak is. Ez mind szép és kellemes, de ebből teljesen hiányzik, ami számomra fontos:  a szeretetközösség egy másik emberrel. Az odafigyelés, a törődés, az együtt örülés(bánkódás) a másikkal, az összetartozás érzése, a kölcsönös gyengédség, a társas biztonság, a testi közelség (érintés) érzése. Ezeknek még a legmélyebb barátságban is csak csak egyes elemei vannak meg, és azok is csak csökkentett intenzitásban.
Az általam nagyképűen Moduláris Párkapcsolatnak :-) nevezett kapcsolatban mindezek opcionálisan megtalálhatóak. Ha a felek akarják együtt vagy külön lakásban, (szobában) laknak, együtt vagy külön űzik a kedvteléseiket, együtt vagy külön szexelnek, stb., stb. (Ezek a modulok.) A lehető legkevésbé korlátozzák egymást, lényeg, hogy legyen (lehetőleg minél több) közös moduljuk. Talán az egyetlen kötelező közös modul az egymás szeretete, tisztelete. Az egész kissé száraznak, tudományosnak hangzik, de lecsupaszítva mégis erről van szó, persze szerencsés esetben telve érzelmekkel.
Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy autonóm egyedüllétben, klasszikus vagy a Moduláris Párkapcsolatban éljek (az első kettőben éltem is már) akkor a válasz számomra nem kétséges. Az elsőben hiányzik a Társ, a másodikban az Autonómia. A harmadik a Koktél. :-)

Egy a Hétből

Mostanában figyeltem fel, hogy úgy érzem, hogy az az energia és törődés, amit a környezetembe invesztálok nagyrészt továbbáramlik és csak egy kicsi része áramlik vissza felém. Erre legjobb példa Carmen és Ödön esete:
Jó ideje Carmen mellett állok (erőm szerint), mind fizikai, mind mentális segítséggel, amire tényleg nagy szüksége van. Történt, hogy néhány hete Ödön (saját hibájából) balesetet szenvedett. Mi barátai egyszerre kezdtünk neki a segítségnek, de közülünk Carmen a legjobban (főzés, vásárlás, beszélgetés, stb.). Ez a segítő mozzanat mindkettőjük számára előnyös, mert Carmen addig sem szenved a munkanélküliség tudata miatt, ill. Ödön is szépen gyógyul. Ennek az eszemmel mind nagyon örülök, mégis tüske van bennem, hogy azt az energiát, amit én adtam, azt az az ember kapja meg, aki engem érzéketlennek és szeretet nélkülinek tart.
Küzdök ez ellen az érzés ellen, épp ezért olvasom most a falamon Szent Pál idézetet:
„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát."
Nehéz.

Lebukás

Salsaórákon korra, ügyességre való tekintet nélkül minden lányt, nőt megdicsérek. Nem azért, mert be akarom nyalni magam náluk, hanem azért, mert egy kis dicsérettel sokkal jobb kedvvel táncolnak. A ruedában táncol egy helyes fiatal lány is a barátnőjével. Ha a ruedában a lányhoz kerülök, mindig azt mondom, hogy már nagyon vártam, hogy vele táncolhassak, hisz oly ügyes (egyébként tényleg). Mikor ma hozzá léptem és megdicsértem, szélesen mosolyogva így felelt:
- Tudom, hogy a barátnőmnek is mindig ezt mondod! Lehet, hogy érdemes lenne körbekérdeznem a lányokat!
- Ups! - mondtam - Ez szarvashiba volt! :-)))

A nagy fa és a fejsze esete

Vasárnap volt az első alkalom, amikor csatlakoztam a Személyközpontú Tanácsadás című képzéshez. Ez az első alkalom éppen egy önismereti blokk 3. része volt. Nem mondom, hogy nem erős szorongással léptem be a képzés helyszínét adó terembe. 9 órára volt hirdetve, de abban az időpontban még csak ketten voltunk ott mint képződők meg a két csoportvezető (mint később megtudtam facilitátor). Az új csoporttársammal sikerült jól kommunikálnom, azonban lassan a csoport feltöltődött 10 főre, amely létszámnál is én már kezdem elveszíteni a biztonságérzetemet. (Végül 12 fő lett a végeredmény a vezetőkkel együtt.)
Az első kellemes élmény akkor ért, amikor kiderült, hogy ez egy nem irányított (non-direktív) csoportfoglalkozás, azaz nincsenek feladatok, mindenki arról beszél amiről akar, és annyit amennyit akar. Ennek köszönhetően már új tagként be tudtam vonódni, bár délutánra ismét visszasüllyedtem a hallgatásomba, és nem kis erőfeszítésembe került, hogy néha beleszóljak a beszélgetésbe. A témák teljesen esetlegesek és különbözőek voltak az erdélyi mentalitástól kezdődően, gyász reakciókon át, a segítés határainak kitűzéséig. A csoporttagok nagyobbik része (főleg nők) - az én számomra legalábbis - könnyedén beszéltek nyilvánosan az érzéseikről, míg én csak próbáltam értelmesen hozzászólni az adott témákhoz. Azt gondolom, hogy rám (sajnos) jellemző az alábbi is:
Ha a férfitől megkérdezzük mit érez, akkor nem tud válaszolni. Ha úgy kérdezzük, hogy mit gondolsz mit érzel, akkor menni fog.
A képzés önismereti részétől azt várom, hogy könnyebben tudjak kommunikálni magamról csoport előtt, az elméleti képzéstől pedig, hogy megtanulom a mentális segítés helyes (ráhangolódóbb, odafigyelőbb, beleérzőbb) formáját.