3 leszbi + 1 queer

26.-án részt vettem a Gazsi féle ünnepi túrán. A szokásos (kb. 20 fő) létszámban jelentünk meg, most azonban Sztell és Lívi is eljött, s habár nagyrészt kettesben vándoroltak, de azért tudtunk beszélgetni is. Nagyon örültem, hogy Kate is csatlakozott társaságunkhoz. Kate egy nagyon határozott gondolkodású, és sajátos humorú leszbikus brit anyuka. (Az ő példáját követve jelentkeztem a Személyközpontú Tanácsadás képzésre is.) Bár előbb csak én beszélgettem vele (persze magyarul), és csak később alkottunk igazi csapatot, az viszont nagyon jó sikerült. Pilisszentlászlón a Svekj vendéglőben (ami egy igazi osztályon aluli hely) már egy asztalhoz ültünk és együtt ittunk (Lívi csak üdítőt), ill. nevetgéltünk. Hazafelé együtt ültünk a buszban és talán az alkoholnak köszönhetően, de felszabadultan végignevettük az utat. Végül már abban is megállapodtunk, hogy Kate is kipróbálja a falmászást és ha bejön neki, akkor négyesben is mászhatunk majd néha.
Jó volt velük, mert nem tapasztaltam semmi disszonanciát közöttünk. Mindannyian kedvesek, csupa jóindulatot, őszinteséget érzek felőlük (max. Kate viccelődik "leszbikusságomon"). Számomra fontos, hogy kedvelnek és ezt ki is tudják mutatni és én is megtehetem fordítva. Talán ebben különböznek nagyon a nőtársaságok a férfiakétól. De lehet, hogy csak szerencsém van.
Kellemes túra volt.
(Hja, és Gazsi megbocsájtotta nekem, hogy elvettem második feleségét  - Macsot - tőle :-))

Cinematografica

András: - Lehet, hogy a film előtt el kéne mennem még WC-re!
Macs: - Én is ezen gondolkodom...
András: - ... márminthogy én elmenjek-e WC-re?
***
András: - Én mindig azt hittem, hogy a jazz és a dixieland egy más műfaj.
Macs: - Dehogy. A jazz egy gyűjtőfogalom. Van is egy könyvem amiben erről írnak, majd meg is mutatom neked. ... igaz finnül írták...
***
Macs: - Nem baj, hogy ezt a filmet néztük meg a Csizmáskandúr helyett?
András: - Ugyan dehogy. Bár ennek a filmnek azt a kevés mondanivalóját sem valami jól adták elő.
Macs: - Hm... Valószínűleg a Csizmáskandúrnak még ennyi mondanivalója sem lett volna...

Értelem és érzelem

Húszas éveim során kétszer lettem igazán szerelmes, mindkétszer nálam (egyszer jóval) fiatalabb fiúba. Ezek a szerelmek eléggé éretlenek voltak mindkét részről, tulajdonképpen fogalmunk sem volt mit akarunk egymástól a szexen kívül. Visszatekintve annyira bénáztam, hogy az elsőnél engem dobtak, valszeg, mert túl félénk, ill. kezdeményezésre képtelen voltam. Emlékszem, hogy az első csókot úgy váltottuk, hogy sokadik randevú után a hazakísért fiú (aki a lány szerepét osztotta magára) behúzott a kapualjba és megcsókolt.
A második pedig annyira fiatal volt (16), hogy még ki sem alakult az önképe, kamaszos, ügyetlen romantikával próbálkoztunk. Ennek a kapcsolatnak már én (24) vetettem végett, mert beláttam, hogy nem vagyok egy nevelő, irányító típus.
Mindkettőben az volt a közös, hogy szinte fizikailag fájt a  hiányuk, ha nem voltam mellettük.
Most közel 40 évesen ugyanazt a fájdalmat érzem, mint akkor, csak most egy velem egykorú nő miatt. Bár most már jóval érettebben és mélyebben szeretek, de maga az érzés ugyanolyan mint hajdanán. Talán nem illő, hogy ennyi idősen, ilyen hevesen szeretek, de ezt a vágyódást (minden esetleges negatívuma ellenére) nem cserélném el. Sok érzelmet tudok átadni verbális kommunikáció nélkül (azzal jóval kevesebbet), azonban az ehhez kapott időkeret számomra most még mindig túl szűk. Lehet viszont ha ebből eleget kapnék, hamar kiégnék, és nem tudnék többet adni a páromnak. (Kár, hogy nem vagyok művészlélek, mert akkor más formában ki tudnám adni magamból.) Talán így jó.

Talán.

Transzmagyarság

Kedden a CEU-n tartották a "Találkozás magyar transznemű aktivistákkal" című beszélgetés, ahol az egyik meghívott aktivista egy kedves transz barátom Bandi volt. Bandiról annyit kell tudni, hogy egy nagyon melegszívű, lelkes, tettre kész transzférfi. A Második Alapítványnál ismertem meg és rögtön meg is kedveltem olyannyira, hogy ma már közös teaesteket szervezünk az Alapítványnak. Az én javaslatomra vette fel a kapcsolatot az Első Alapítványnál vendégeskedő transzcsoporttal és azóta ott is tevékenykedik. A másik meghívott egy szép arcú, kedves és agilis transznő Niki volt. Őt is többször láttam, ill. hallottam már rendezvényeken.
A beszélgetés szerencsére félig magyarul folyt, így nem kellett erőlködnöm nagyon az angol szövegekkel.
A meghívottak elmondták többek között, hogy a jogi helyzet Magyarországon még elfogadható (névátírás, nemváltoztatás, stb.), azonban a társadalmi elfogadottság (főleg vidéken) jelentősen problémás. Budapesten a transzok még tudják nyilvánosan vállalni magukat, de a vidéki nagyvárosokban már muszáj rejtőzködniük. A többségi társadalomnak fogalma sincs a transzneműségről, ráadásul még a meleg közösség is megosztott ebben a kérdésben. A közösség idegenkedését részben abban is látom, hogy míg a leszbikusokat, melegeket, biszexeket szexuális orientációjuk okán közösíti ki a társadalom, addig a transzokat társadalmi nemük (látható biológiai nemük "bizonytalansága") miatt, így az LMB emberek szerint kilógnak a sorból.
Kb. ez a probléma velünk queerekkel is csak mi nem vagyunk láthatóak. (Hiába rohangálok nagy szivárványos pánttal a hátizsákomon.) :-)

NANE!

Ma németórán elpanaszoltam Susanne (Meine Liebe Lehrerin)-nak, hogy milyen kevesen voltunk a NANE tüntetésén, amely a családon belüli nőket érő erőszak ellen tartottak. Ha jól gondolom max. kb. 100 fő gyűlt össze az Anker Klubban, hallgatta meg a beszédeket és vonult el a piros női figurákkal az Andrássy úton a Liszt Ferenc térig. A felvonulók legalább 20%-a férfi volt, köztük jópár meleg. Azt gondolom, hogy az ilyen felvonuláson mindenkinek meg kéne jelennie, aki az erőszak bármilyen formáját ellenzi függetlenül attól, hogy azt kik ellen (nők, gyermekek, melegek, romák, stb.) követik el, mert az erőszak kizárólagos birtokosa a társadalom által megbízott testületé (rendőrség).
Susanne elmondta, hogy szerinte azért vannak ezeken a tüntetéseken olyan kevesen a női össznépességből, mert akikkel az erőszak megesett, azok nem mernek elmenni, akikkel pedig nem azok nem gondolják ezt olyan nagy és kiterjedt társadalmi problémának. (Persze, hiszen nem látjuk/akarjuk látni, azokat, akiket nap mint nap zaklatnak vagy vernek.) Szerinte ennek a problémának a megoldása civil szervezetek feladata lenne (lobbyzás az államnál a jogszabályok, intézkedések, anyagi erőforrások céljából, felvilágosítás, stb.). Szerintem pedig egy szervezet csak akkor tud hathatósan lobbyzni, ha nagy társadalmi támogatottságot tud felmutatni, legyen az nagy taglétszám (pl. szakszervezetek), vagy erős társadalmi felhatalmazás (pártok). Ma ez úgy tűnik, mintha néhány izgága, magamutogató feminista, buzi, és entelektüel ügye lenne.
Miközben egy erőszak is sok(k).

(A németóra végén Susanne azt mondta, hogy lehet, hogy mégis többet kéne foglalkoznia fontos társadalmi ügyekkel.)