A félelem lajtorjája

A múlt hétvégét Ausztriába hegyitúráztunk Maccsal, Sztellel és barátnőjével Líviával. A túra nagyon jól sikerült, mert csodás, napsütéses időnk volt, ill. Líviában egy kedves, jó humorú nőt ismerhettünk meg. A problémám a vasárnapi túrán jelentkezett, mikor a hegyre felmenő út közepén az kettévált, az egyik úton sziklán kellett vaskapaszkodókon (majd létrán) felmászni, a másikon a rendes gyalogösvény folytatódott tovább. Megnéztük a sziklamászós utat, ami számomra nem tűnt biztonságosnak, mindenesetre a lányok előbb engem küldtek fel. Hátizsák nélkül felmásztam a kb. 5-6 méterre, azonban ezután már úgy éreztem, hogy nem biztonságos és elkezdtem félni. Azelőtt nem volt ilyen érzésem a hegyek között, ilyen félelmet legelőször Szlovéniában éreztem évekkel ezelőtt, mikor egy táncpartneremmel hegyet másztunk. Lemásztam és kijelentettem, hogy én nem tudok arra menni. A lányok egyenként mind kipróbálták, majd végül Lívia (akinek ugyancsak tériszonya van) és Macs úgy döntött, hogy ők mégis felmásznak (természetesen Sztellel aggódtunk értük). A csapat kettévált és megbeszéltük, hogy a hegy tetején találkozunk. A felfelé úton azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy nem tudtam rávenni magam, hogy legyőzve a félelmemet mégis felmásszak. Azt vizsgáltam magamban, hogy ez arról szól-e, hogy a többieknek akarok-e bizonyítani vagy saját magamnak. Arra jutottam, hogy is-is. Mindenek előtt szeretném legyőzni magamat, ill. be szeretném bizonyítani Macsnak, hogy egy nem gyáva ember a párja.
Vasárnap sziklát megyek mászni Karloval, szurkoljatok!

Nemek szigorlata

Ma este Macs kiváló eredménnyel megcsinálta a Gender Studies szigorlatot a CEU-n! Büszke vagyok rá, és szívből örülök a sikerének, mert megérdemli. Nagyon sokat dolgozott, tanult, olvasott ezért, nagyon sok időt, energiát fektetett bele az elmúlt évben. Sokszor erején felül, a többi ugyancsak fontos tevékenysége mellett. Néha nagyon fáradt, néha nagyon kedvetlen volt, de minden nehézség ellenére rendületlenül dolgozott tovább. Csak remélem, hogy sikerében - hacsak egy nagyon parányi részben is - nekem is részem volt azzal, hogy érzelmileg támogatni tudtam.
Én mindig csodáltam (és irigykedve figyeltem) azokat, akik jól, és szorgalmasan tanulnak, és mindig elismertem ezt munkának. Sokaktól szoktam hallani, hogy a tanulás nem munka. Ezt általában azok mondják, akik magunk vagy túl lusták, vagy túl buták ahhoz, hogy tanuljanak, képezzék magukat.
Valahol azt olvastam, hogy a szerelem/szeretet az éntudatunk kiterjesztése másokra. Talán ezért örülök annyira a mostani sikerének, és talán ezért is reménykedem abban, hogy Macs mellett talán én is több, jobb lehetek majd a tanulás terén.

A Nagy Lépések Éve

Összeszedtem kronológikus sorrendbe, mi minden változás/esemény történt velem ebben az évben:

1. Queer-ként definiálom magam: lassan helyére kerülnek a dolgok, amik az indentitásom meghatározásában még hiányoztak.
2. Fontos szerepet vállaltam el a Második Alapítványnál: azt teszem, amiben a legtöbbet tudok tenni a közösségért.
3. Új párom lett: eljegyeztem a nőt, akit szívemből szeretek.
4. Először repültem életemben: eléggé féltem tőle, de jó élmény lett.
5. Hollandiában jártam: nem kell provinciálisnak éreznem magam.
6. Lefutottam a félmaratont: 1 óra 46 perc alatt, ami jó időnek számít.
7. Úsztam az Atlanti Óceánban: eljutottam a világ végére, az ismeretlen kezdetéhez.
8. Megcsináltam a Camino Portugués-t: lélekben erős, testben kitartó vagyok.

Coming soon in this year:

1. Parkettába fonják a hajam: kifelé is demonstrálom, hogy nem vagyok unalmas.
2. Német nyelvvizsgát teszek: középfok, végre átvehetem a diplomám.
3. Hivatalosan is András leszek: ezzel az aktussal végleg lezárom a Pál korszakot, úgy hogy annak értékeit megtartom.

Társastánc reload

Tegnap este elkezdődött az őszi társastánckurzus Margarítával. Három csoport lett összevonva, és ebből sikerült egyet feltölteni (7 pár). Most ebbe a csoportba járnak a volt kezdők, középhaladók és haladók is. Ez azzal is jár, hogy a kezdőknek nagyon nehéz, a haladóknak meg unalmas. Magam részéről szeretem az ismétléseket és a mozdulatok esetleges javítását, ez számomra flowélményt okoz (mindez kicsit hasonlít a karate formagyakorlataihoz, ahogy egy kedves Kyokoshinkás ismerősömmel megállapítottuk). Macs azonban elmondta, hogy számára ez a kurzus így nem jó, mert az általa unalomig ismert elemeket gyakoroljuk (ill. most talán több salsa is lesz a kurzuson, amit nemigen kedvel). Az sem segít, hogy queer párként váltogathatjuk a szerepeket, bár azt be kell látnom, hogy (Macs esetében) jobb követő vagyok, mint vezető. Sajnos ez az egész azzal jár, hogy vagy más helyet kell találnunk (viszont csak még egy azonosnemű tánckurzusról tudunk) vagy abba kell hagynunk a közös táncot. :-( Számomra szomorú gondolat, hogy esetleg nem táncolunk tovább együtt, de természetesen nem akarom, hogy beáldozza az amúgy is kevés idejét, és az energiáját.
Én magam - ha kell - egyedül is folytatom, mert számomra ez olyan élmény. Ezek az emberek mind kedves ismerőseim, és szeretek velük együtt időt tölteni.

Bom Caminho!

Mikor augusztus 15.-én elindultunk Maccsal még nem tudtam mit is várhatok ettől az utazástól. A Camino-sok elmélyülést, magára találást, valamilyen spirituális élményt várnak a zarándoklattól, én magam üres útinaplóként gondoltam az útra, amibe bármi bejegyződhet majd. Itthonról visszanézve azonban megerősödött bennem az a gondolat, hogy ez egy kétszemélyes csoportépítés volt, fizikai és lelki próbákkal. Nemcsak az út nehézségeit (napi 20-30 km., a párás meleg, fáradság, a hát-, és térdfájás, tájékozódás-szervezés, információszerzés, közös szállások, stb.) kellett elviselnünk, hanem az összezártságot, az egymásrautaltságot, az egymás érzéseinek-gondolatainak-indulatainak elviselését. 16 nap ehhez nem kevés olyan embereknek, akik megszokták, hogy ha elegük van, akkor elvonulnak saját privát terükbe (ill. csak 3 hónapja párok). Mindezek ellenére csupán 3 olyan konfliktust tudnék felsorolni, amelyek jelentősebbek voltak és megoldásra vártak. Ezeket a konfliktusokat mindketten viszonylag higgadtan, empatikusan, belátással, felnőtt módjára oldottuk meg, és nem adtunk teret a vádaskodásnak, vagy a parttalan érzelmi viharoknak. Talán tanultunk is belőlük, és a jövőben ezeket már nem kell, hogy újra átéljük. Az út (számomra mindenképp fontos és megnyugtató) tanulsága, hogy Maccsal egy olyan érett, egymást szerető és egyben tisztelő párt alkotunk, akik mentálisan és érzelmileg is fel vannak készülve egy ilyen kapcsolatra. (Mindezek ellenére néha úgy viselkedtünk, mint a lökött tinédzserek, de talán ez sem baj.)
Egy nagy próbát most kiálltunk, most jönnek a hétköznapok sok kis próbái, de én most már nagy bizalommal vágok neki ennek az útnak!