¡Vamos, vamos!

A Szlovák Paradicsomban tartott túráink során magyar turistákkal is találkoztunk. Se Macsnak, se nekem sem volt kedvünk beszélgetésbe elegyedni velük, így próbáltunk idegennek tettetni magunkat, azaz eljátszottuk a spanyol lány és a német fiú közös túrája című műsort. Hamarosan rájöttem azonban, hogy a német nyelv túlságosan elterjedt lehet Magyarországon, ezért én is próbáltam néhány spanyol mondatot kipréselni magamból visszaemlékezve a régen tanultakra. Mikor egy magyar csoporttal találkoztunk ezzel bíztatuk magunkat a gyors továbbhaladásra:
- ¡Vamos, vamos!
A túrák alatt végül arra, az elhatározásra jutottam, hogy ha szeptemberben tényleg leteszem a német középfokú nyelvvizsgát (amiben csak a német tanárnőm bízik igazán), akkor a következő nyelv a sokkal barátságosabbnak tűnő spanyol lesz. Be kell látnom, hogy a német ugyan hasznosabb, azonban a spanyol sokkal inkább érdekel. (Entschuldig mir bitte, ob geht es meine liebe Susanne!)

Straingers in the PRIDE

Az Első Alapítványból nagy mennyiségű szórólapokkal felszerelkezve indultam a felvonulásra. Sietnem kellett, mert 15 órától már nem járt a kisföldalatti, én viszont biztonságba el szerettem volna jutni az induláshoz. Sok kedvem nem lett volna a kis utcákon és a homofóbokon keresztül eljutni a Hősök terére. Mikor feljöttünk hamar megtaláltuk Maccsal egymást, aminek nagyon örültem, mert kissé aggódtam, hogy egyedül kellett kijönnie. Látszólag rendben volt, de útközben kiderült, hogy 2 órát aludt aznap és ráadásul leesett a vérnyomása is, mégis kijött felvonulni. (Utálja, de büszke vagyok rá!) Kb. 1 óra ácsorgás, ismerősökkel történő beszélgetés, és szórólaposztás után végre elindult a menet a nagy melegben. Maccsal kézenfogva lassan haladtunk. Hol előrementünk, hol lemaradtunk. Az Oktogon előtt eltereltek minket az őrjöngő, üvöltő, emberszerű lények elől. Többen visszaintegettek, visszamutogattak nekik, mintha ez azoknak bármit is jelentene. :-(
A záróbeszédek előtt szépen hazasétáltunk.
Sztell most először volt kint és tetszett neki. :-) Kérdezte, hogy miért vagyok kinn? Végiggondolva arra jutottam, hogy unom már a vonulást (5. éve), a tömeget, a ricsajt, a beszédeket, hazafelé a beszólásokat, s  csak azért megyek ki (és fogok még), mert kötelességemnek érzem, hogy ezzel is támogassam a küzdelmet a melegek, leszbikusok, (saját), stb. jogai(m)ért. Lehet, hogy ez most szarul hangzik, meg nem elég mozgalmár meg radikális.

A parapszichológiától a poroltóig avagy egy eseménytelen nyitvatartás története

A PRIDE fesztivál alatt Dáviddal beálltam csaposnak a Mystery Bárba. Eredetileg a feladatunk az lett volna, hogy reggel 8 órától délután 15 óráig nyitva tartsunk a PRIDE szervezőknek, akik ott infoközpontot létesítenek (partijegyvásárlás, info, személyes találkozás, HIV szűrés, transznemű parapszichológus tanácsadás!) Mindehhez képest szombat és hétfő között a fenti időszakban 2 db. látogatónk volt, egy idős külföldi bácsi és maga a parapszichológus. A bácsi ivott egy kólát, a parapszichológus félóra tétlenség után távozott, majd másnap bejelentette, hogy nem tud tovább Pesten maradni. :-)
Kedden már két PRIDE szervező is megjelent, akik 3 óra WIFI-zés és nyafogás után távoztak. A parapszichológus helyére Reni állt be, aki lelki tanácsot adott volna az erre rászorulóknak, ehelyett minden nap 10 és 14 között minket szórakoztatott. Azért nem bántam, mert Dávid a szokásos magába (gépébe) fordulóst játszott, azaz, ha minden helyreraktunk és megcsináltunk úgy reggel 9-ig, akkor azután 15 óráig szinte fel sem állt a notebooktól, hanem folyamatosan online játékokat játszott, vagy a Gayromeón ismerkedett. Én vagy dolgoztam, vagy ebook-on szexuálpszichológiát olvastam, vagy futottam a Margitszigeten, vagy napoztam az utca másik oldalán. Szerencsére aznap Macs is bejött és a kedvéért megtanultam cappuccino-t csinálni. :-)
Innentől kezdve kb. 2-3 vendégünk volt per nap, akik egy-egy valamit rendeltek, aztán gyorsan távoztak. Persze a PRIDE-ról senki sem kérdezett.
Pénteken bejött Gazsi, aki szombattól átveszi a boltot, így már hárman üldögéltünk a gépeink mögött. Dávid játszott, én társasházi költségvetést készítettem, Gazsi meg szállást foglalt, és túrát intézett. De legalább úgy néztünk ki, mint egy infoközpont. ;-)
Végül abszurd fináléként megjelent két tűzoltó, akik névtelen bejelentést kaptak, hogy itt tűzveszélyes dolgokat csinálnak (még a sültkolbászt is a vásárcsarnokból hoztuk!) és keresni kezdték a tűzoltókészüléket, meg a tűzriasztási tervet. :-)))) Elmondtuk, hogy ez itt egy magánrendezvény 4 fővel, s a bár csak 15 órakor nyit, ezért mi semmilyen jegyzőkönyvet sem írunk alá. Hagyták magukat meggyőzni és Berci telefonszámával  távoztak.
Most az a rossz érzésem kellene, hogy legyen, hogy elpazaroltam az időmet. Mégis azt gondolom, hogy én mindent megtettem, és a többi nem rajtam múlott. C est la vie!

Tschardas und der Wiener Walzer

Múlthét szombaton Csaba megrendezte a német-magyar táncestet. Már a helyszín megtalálása is problémát okozott mert az utcában több 9 szám volt. Az első 9 sz. előtt tanácstalanul üldögéltünk a kocsiban, mikor a teljesen kihalt utcán elment mellettünk egy taxi és bekanyarodott a következő gyárnak udvarára. - Talán ezek a németek. vélekedtem, így utánuk hajtottunk. A taxi megállt a gyárudvaron, melyből egy ugyancsak tanácstalan taxisofőr és 4 középkorú német szállt ki. Minden bátorságomat összeszedtem és megkérdeztem, hogy ők is Csabát keresik-e, ill. elmondtam hogy mi a tanítványai vagyunk és mi is őt keressük. Közben megérkezett a portás és útbaigazította a sofőrt, így végül a következő háztömb előtt megláthattuk Csabát, aki elgondolkozva álldogált a járdán. Nagy örömmel konstatálta, hogy megérkeztünk és még németeket is hoztunk magunkkal.
A táncterem egy nagyon óriási nagy terem volt, ahol körbe a széleken hosszú asztalok voltak, és ahol a németek már vidáman vacsoráztak. Mi a többi magyarral természetesen elkülönülve egy kis asztalnál üldögéltünk míg a vacsora folyt. Csaba elmondta, hogy a vendégek 95%-a hetero, de ne aggódjunk.
Végül Csaba és e német szervező megnyitotta a táncestet, és elkezdhettünk táncolni. Én Maccsal kezdtem táncolni és elő is adtuk a queer táncos párt (szerepcserék), ami valószínűleg tetszhetett a németeknek, mert állítólag sokan figyeltek minket. :-)
Hirtelen a német szervező összehívott mindenkit egy közös táncra, ami abból állt, hogy a követők a belső körbe a vezetők a külső körbe álltak, majd egy induló szerű zenére mindkét kör elindult az ellenkező irányba, hogy a zene végén azzal a személlyel kelljen táncolni, akivel szembe kerültél. A partnereim persze nagyrészt hetero férfiak voltak, akik viszont teljes természetességgel és kedélyességgel vezettek, mintha csak egy partnernőjük lennék! Egy alkalommal pár nélkül maradtam, de ekkor megmentőként odaugrott hozzám a meleg német szervező és eltáncolta velem a kijelölt táncot. :-) Az utolsó körben viszont egy idősebb úrral bécsi keringőt táncoltam, aki valamiért csak a jobbraforgást preferálta, így alig vártam, hogy a keringőnek végre vége legyen.
Az ismerkedéses körtánc után ismét szabad tánc volt, ahol VZs kezdett kisajátítani magának, olyannyira, hogy a rákövetkező közös táncban vele tanultam meg a csárdást, amelyet Csaba tanított meg nekünk.
Mindent összevetve nagyon jól érzetem magam ebben az elfogadó vidám környezetben, habár csekély német nyelvtudásomat csak korlátozottan tudtam használni. :-) Persze ez rólam szól.

Köszönöm

Néhány napja már, hogy Maccsal bejelentettük, hogy egy párként akarunk tovább élni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű elfogadtatni a kapcsolatunkat, mégis elszomorít az a tény, hogy az ismerőseink hitetlenséggel, gyanakvással, értetlenkedéssel, jó esetben kíváncsisággal, rossz esetben gyűlölködéssel a szemeikben beszélgetnek velem. Csupán egyetlen embernél láttam az őszinte örömöt (és egy személyben még reménykedem.)

Nos, csak így egyszerűen: Köszönöm Krisztina!

Zoknivásárlás

Ma volt a szokásos szerdai futásom a látássérültekkel. A mai nap is rám bízták Verát, azt a lányt, aki mindig csak későbbre tud megérkezni a találkozóra, így valakinek el kell kísérnie a futóstadionig. Ismerősként üdvözöltük egymást. Vera elmondta, hogy nem hozott zoknit, így el kell mennünk vásárolni. A villamosmegállóval szembeni Rossmann üzletet jelölte meg célnak, majd egy határozott mozdulattal összecsukta a fehér botját, ami azért érdekes, mert az első alkalommal végig használta miközben vezettem. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy most már megbízik bennem, és ez nagyon jó érzés volt.
Átmentünk az üzletbe, ahol szembesültem azzal, hogy nekem kell női zoknit választanom, hisz Vera nem látja. A zoknikból csak két fajta volt a rózsaszín és a világoskék. Elmondtam Verának miközben azon gondolkodtam, vajon tudja-e melyik szín milyen. Végül a kéket választotta, aztán mentünk a kasszához, ahol a pénztáros hölgy nagyon segítőkész és jóindulatú volt. Segített a kártyaleolvasásban is.
Nekem végig a vásárlás alatt az volt az érzésem, hogy milyen jó ha az emberre szükség van és tud önzetlenül segíteni.