Reprodukciós és háztartási munka hátrány

A patriarchátus felszámolásának az egyik fő lépése a nők reprodukciós hátrányának felszámolása kellene hogy legyen.
A társadalom azt mondja, hogy nagyon fontos a gyerekszülés és -nevelés hisz ez biztosítja a túlélését. Ennek szinte minden hátrányát a nők viselik, úgymint: megtörik a karrierpályájuk (évekre kiesnek a szakmájukból, nem tudnak továbbtanulni, stb.), elesnek a szokásos jövedelmüktől (jelentős gazdasági függésbe kerülnek), kockáztatják az egészségüket. A társadalom elvárja ezt tőlük, de cserébe szép szólamokon kívül (szent anyaság, stb.) szinte alig ad valamit. A minimum elvárható lenne ezért, hogy olyan fizetést kapnak, mint amennyit eddig keresetek (de minimum a magyarországi átlagfizetés), szülést-folyamatos orvosi kontrollt (hálapénz nélkül), munkába való visszatérés segítése (ingyenes bölcsöde-óvoda).
A második fő lépés, hogy a férfiakban tudatosuljon, hogy a háztartási munka egy munka, amiből mindkét félnek ki kell vennie a részét, mert nem várható el egy nőtől, hogy saját munkája mellett ezt is csak ő lássa el. Az arányoknak pedig fele-felének kell lennie.
Amíg ezek nem teljesülnek, addig minden emancipációs szólam csak képmutatás.

Gender problémák

A szombati teadélelőttön értelmezési vitába keveredtem Bandival egy felmérési ív kapcsán. A felmérésben az alábbi "nemek" közül lehetett választani:

• férfi
• nő
• transzférfi
• transznő
• interszexuális
• egyéb

Bandi értelmezése szerint ez mind belefér a biológiai nem (sex) fogalmába. Szerintem nem, mert a transzférfi/-nő egy társadalmi nemi (gender) kategória, míg az interszexuális egy biológiai. Ha elfogadjuk a nemi identitás négyes felosztását, akkor:

• társadalmi nem: nő - genderqueer - férfi - transz
• biológiai nem: nő - interszexuális - férfi
• szexuális orientáció: hetero - bi - homo - aszexuális
• nemi kifejeződés: feminin - androgün - maszkulin

Elgondolásom szerint a genderqueer nem része a transzneműnek, mert az arról szól, hogy valaki az egyik társadalmi/biológiai nemből a másikba kíván jutni, az előbbi viszont nem.
Az egész arra késztet, hogy besoroljam magam: genderqueer - férfi - bi -androgün
Habár a queer éppen azt hangsúlyozná, hogy ne soroljuk be magunkat, ez nekem biztonságot nyújt. :-)

Kαληνύχτα! és ¡buenas noches!

Kriszti hívott a régi salsa iskola farsangi bulijára, és szerencsére el is tudtam menni. Péntek 9 órakor kezdődött, de akkor még jórészt csak a szervezők voltak ott, viszont így legalább szinte csak a mienk volt a parkett és nyugodtan át tudtuk venni a lépéseket. Kb. negyedéve hagytam ott az iskolát, de úgy láttam nem sokat tanultak azóta, vagy csak Kriszti nem tudta előadni. Mindenesetre jót táncoltunk (sőt bachata oktatás is volt), amíg aztán 10 óra környékére teljesen be nem telt a terem. (Sok lány öltözött macskának, köztük Kriszti is :-))
Viszont többször kinéztünk a szomszédos terembe ahol görög táncház volt, ami nekem nagyon tetszett, nagyon jó volt a zene és érdekesek a táncok, persze a lépések számomra követhetetlenek. A táncsor egyszer még a folyosóra is kikígyózott! :-) Egy ideig hiába győzködtem partnernőmet, hogy álljunk be közéjük mígnem a harmadik bekukkantásnál elszánta magát és beálltunk - igaz csak külön - a táncba. Szerencsére egy viszonylag lassú táncba álltunk be, így gyorsan megtanultuk a lépéseket és szépen keringtünk mi is a többiekkel, akik közben vígan hujjogtak. Voltak közöttük görögök is, mert az egyik résztvevő bácsi így köszönt el a másiktól:
- Kalinyikta!

ανδρόγυνο ψυχή és a társadalom

A mai nap panaszkodtam a magyar társadalomra és azt az elképzelésemet osztottam meg, hogy szívesen elhagynám az országot. Egyre több ismerősöm fogja magát és megy ki külföldre minimum évekre, de inkább mindörökre. Elegük van a magyarországi gazdasági helyzetből és a lelki sivárságból. Én úgy érzem, hogy jelenleg a társadalom már vagy legalább 10 éve egy helyben a topog és az én életemben nem fog kinőni a provincializmusból. Lehetek én szép és jó, de ha kilépek az ajtómon, a gazdasági nyomoron kívül, mentális nyomort látom. Örülhetek, hogy lám én milyen felvilágosult és modern gondolkodású vagyok (egy lámpácska a sok közül), és megpróbálhatok tenni a többiekért, ha hagyják.
Látszólag remekül beilleszkedem a társadalomba, hisz reggel elmegyek dolgozni, adózom, szelektíven gyűjtöm a szemetet, indexelek sávváltáskor (és ha még gyereket is csinálnék, akkor ki is tüntetnének.)
Gondolkodtam, hogy vajon-e (németül: ob) azért utálom társadalmunkat, mert patriarchális, azaz férfiközpontú és én mint genderqueer ebből aztán nagyon durván kilógok (-nék, már ha tudnának róla), vagy csak szimplán kommunikációfogyatékos vagyok? Azt hiszem mindkettő, csak fogalmam sincs van-e összefüggés a kettő között (bár remek mentség lenne az első a másodikra nézve)?
Kétségtelen, hogy nagy hátrányokkal indulok a fiatal/jól képzett/idegen nyelvet beszélő/itthon egzisztenciával (tehát veszíteni valóval) nem rendelkezőkkel szemben a külföldre való költözésnél.
Így marad, hogy kilépek az ajtón és megpróbálom csak a jót meglátni.

Jane Eyre

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is fogok romantikus regényt olvasni és azt meg végképp nem, hogy könnyekig meg fogok hatódni rajta. Ma mégis ezt tettem, mert mikor Jane végül visszatér lélekben és testben megkínzott volt szerelméhez, azt nagyon meghatóan írja le a szerzőnő. A művet most nem elemzem, legyen elég hogy számomra az igaz, önzetlen és kitartó szerelemről szól, amely sok megpróbáltatás után teljesedik csak be. Szeretném hinni, hogy az enyém is az, bár én nem vagyok (csak szeretnék) annyira megingathatatlan és bátor teremtés lenni, mint Jane Eyre.
Ha visszagondolok, jónéhány filmen meghatódtam már, (sőt egy családtagom elvesztése miatt is sírtam, de igazán fájdalmasan és keservesen csak a szerelem miatt tettem ezt nem is oly rég.) Egy így szocializálódott ember mint én, jobb esetben magában meghatódik, de semmiképp sem hullat könnyeket (és már csak akkor sír ha valami nagyon fáj).
Már látom, ahogy régi ismerőseim megütköznek és csóválják a fejüket. Mi lett Andrásból?
Nem változott semmi, minden ott volt benn, csak most már néha van bátorságom embernek lenni.

Rosszkedvünk telét

Nem vagyok kifejezetten depressziós alkat, de életemet ciklikusan végigkíséri egy múló rosszkedv. Ez a depresszív hangulat kb. kéthavonta utolér, lenyom, majd egy-két nap múlva távozik, de a háttérben ott várakozik a következő alakalomra. Régen ezt azzal magyaráztam, hogy túl sokat unatkoztam, voltam egyedül, túl sok időm volt kínzó gondolatokkal foglalkozni, vagy magamat lesajnálni. A terápia során a doktornő célokat, tevékenységeket kerestetett velem, hogy ezek majd segítenek. Mostanra életemben gyökeres fordulat állt be, nincs időm unatkozni, keveset vagyok egyedül, sok és szerteágazó tevékenységet folytatok, sportolok, van társaságom. A rosszkedv azonban továbbra is menetrendszerűen jön és megy mint egy menstruáció. Hol erősebb, hol gyengébb mentális tüneteket okoz, szimpla rosszkedvtől az életuntságon át az erős szorongásig. Haragszom magamra, mert a felettes énem nyafogásnak titulálja mindezt.
Mostanában sokszor eszembe jut az a távoli ismerősöm, akinek látszólag mindene megvolt: jó munkája, kedves párja, charme-os kinézete, stb. és végül mégis a halált választotta (persze nem tudom tettének igazi okát). Nem tartok itt, de félek, hogy egyszer én is eljuthatok ide.