3 leszbi + 1 queer

26.-án részt vettem a Gazsi féle ünnepi túrán. A szokásos (kb. 20 fő) létszámban jelentünk meg, most azonban Sztell és Lívi is eljött, s habár nagyrészt kettesben vándoroltak, de azért tudtunk beszélgetni is. Nagyon örültem, hogy Kate is csatlakozott társaságunkhoz. Kate egy nagyon határozott gondolkodású, és sajátos humorú leszbikus brit anyuka. (Az ő példáját követve jelentkeztem a Személyközpontú Tanácsadás képzésre is.) Bár előbb csak én beszélgettem vele (persze magyarul), és csak később alkottunk igazi csapatot, az viszont nagyon jó sikerült. Pilisszentlászlón a Svekj vendéglőben (ami egy igazi osztályon aluli hely) már egy asztalhoz ültünk és együtt ittunk (Lívi csak üdítőt), ill. nevetgéltünk. Hazafelé együtt ültünk a buszban és talán az alkoholnak köszönhetően, de felszabadultan végignevettük az utat. Végül már abban is megállapodtunk, hogy Kate is kipróbálja a falmászást és ha bejön neki, akkor négyesben is mászhatunk majd néha.
Jó volt velük, mert nem tapasztaltam semmi disszonanciát közöttünk. Mindannyian kedvesek, csupa jóindulatot, őszinteséget érzek felőlük (max. Kate viccelődik "leszbikusságomon"). Számomra fontos, hogy kedvelnek és ezt ki is tudják mutatni és én is megtehetem fordítva. Talán ebben különböznek nagyon a nőtársaságok a férfiakétól. De lehet, hogy csak szerencsém van.
Kellemes túra volt.
(Hja, és Gazsi megbocsájtotta nekem, hogy elvettem második feleségét  - Macsot - tőle :-))

Cinematografica

András: - Lehet, hogy a film előtt el kéne mennem még WC-re!
Macs: - Én is ezen gondolkodom...
András: - ... márminthogy én elmenjek-e WC-re?
***
András: - Én mindig azt hittem, hogy a jazz és a dixieland egy más műfaj.
Macs: - Dehogy. A jazz egy gyűjtőfogalom. Van is egy könyvem amiben erről írnak, majd meg is mutatom neked. ... igaz finnül írták...
***
Macs: - Nem baj, hogy ezt a filmet néztük meg a Csizmáskandúr helyett?
András: - Ugyan dehogy. Bár ennek a filmnek azt a kevés mondanivalóját sem valami jól adták elő.
Macs: - Hm... Valószínűleg a Csizmáskandúrnak még ennyi mondanivalója sem lett volna...

Értelem és érzelem

Húszas éveim során kétszer lettem igazán szerelmes, mindkétszer nálam (egyszer jóval) fiatalabb fiúba. Ezek a szerelmek eléggé éretlenek voltak mindkét részről, tulajdonképpen fogalmunk sem volt mit akarunk egymástól a szexen kívül. Visszatekintve annyira bénáztam, hogy az elsőnél engem dobtak, valszeg, mert túl félénk, ill. kezdeményezésre képtelen voltam. Emlékszem, hogy az első csókot úgy váltottuk, hogy sokadik randevú után a hazakísért fiú (aki a lány szerepét osztotta magára) behúzott a kapualjba és megcsókolt.
A második pedig annyira fiatal volt (16), hogy még ki sem alakult az önképe, kamaszos, ügyetlen romantikával próbálkoztunk. Ennek a kapcsolatnak már én (24) vetettem végett, mert beláttam, hogy nem vagyok egy nevelő, irányító típus.
Mindkettőben az volt a közös, hogy szinte fizikailag fájt a  hiányuk, ha nem voltam mellettük.
Most közel 40 évesen ugyanazt a fájdalmat érzem, mint akkor, csak most egy velem egykorú nő miatt. Bár most már jóval érettebben és mélyebben szeretek, de maga az érzés ugyanolyan mint hajdanán. Talán nem illő, hogy ennyi idősen, ilyen hevesen szeretek, de ezt a vágyódást (minden esetleges negatívuma ellenére) nem cserélném el. Sok érzelmet tudok átadni verbális kommunikáció nélkül (azzal jóval kevesebbet), azonban az ehhez kapott időkeret számomra most még mindig túl szűk. Lehet viszont ha ebből eleget kapnék, hamar kiégnék, és nem tudnék többet adni a páromnak. (Kár, hogy nem vagyok művészlélek, mert akkor más formában ki tudnám adni magamból.) Talán így jó.

Talán.

Transzmagyarság

Kedden a CEU-n tartották a "Találkozás magyar transznemű aktivistákkal" című beszélgetés, ahol az egyik meghívott aktivista egy kedves transz barátom Bandi volt. Bandiról annyit kell tudni, hogy egy nagyon melegszívű, lelkes, tettre kész transzférfi. A Második Alapítványnál ismertem meg és rögtön meg is kedveltem olyannyira, hogy ma már közös teaesteket szervezünk az Alapítványnak. Az én javaslatomra vette fel a kapcsolatot az Első Alapítványnál vendégeskedő transzcsoporttal és azóta ott is tevékenykedik. A másik meghívott egy szép arcú, kedves és agilis transznő Niki volt. Őt is többször láttam, ill. hallottam már rendezvényeken.
A beszélgetés szerencsére félig magyarul folyt, így nem kellett erőlködnöm nagyon az angol szövegekkel.
A meghívottak elmondták többek között, hogy a jogi helyzet Magyarországon még elfogadható (névátírás, nemváltoztatás, stb.), azonban a társadalmi elfogadottság (főleg vidéken) jelentősen problémás. Budapesten a transzok még tudják nyilvánosan vállalni magukat, de a vidéki nagyvárosokban már muszáj rejtőzködniük. A többségi társadalomnak fogalma sincs a transzneműségről, ráadásul még a meleg közösség is megosztott ebben a kérdésben. A közösség idegenkedését részben abban is látom, hogy míg a leszbikusokat, melegeket, biszexeket szexuális orientációjuk okán közösíti ki a társadalom, addig a transzokat társadalmi nemük (látható biológiai nemük "bizonytalansága") miatt, így az LMB emberek szerint kilógnak a sorból.
Kb. ez a probléma velünk queerekkel is csak mi nem vagyunk láthatóak. (Hiába rohangálok nagy szivárványos pánttal a hátizsákomon.) :-)

NANE!

Ma németórán elpanaszoltam Susanne (Meine Liebe Lehrerin)-nak, hogy milyen kevesen voltunk a NANE tüntetésén, amely a családon belüli nőket érő erőszak ellen tartottak. Ha jól gondolom max. kb. 100 fő gyűlt össze az Anker Klubban, hallgatta meg a beszédeket és vonult el a piros női figurákkal az Andrássy úton a Liszt Ferenc térig. A felvonulók legalább 20%-a férfi volt, köztük jópár meleg. Azt gondolom, hogy az ilyen felvonuláson mindenkinek meg kéne jelennie, aki az erőszak bármilyen formáját ellenzi függetlenül attól, hogy azt kik ellen (nők, gyermekek, melegek, romák, stb.) követik el, mert az erőszak kizárólagos birtokosa a társadalom által megbízott testületé (rendőrség).
Susanne elmondta, hogy szerinte azért vannak ezeken a tüntetéseken olyan kevesen a női össznépességből, mert akikkel az erőszak megesett, azok nem mernek elmenni, akikkel pedig nem azok nem gondolják ezt olyan nagy és kiterjedt társadalmi problémának. (Persze, hiszen nem látjuk/akarjuk látni, azokat, akiket nap mint nap zaklatnak vagy vernek.) Szerinte ennek a problémának a megoldása civil szervezetek feladata lenne (lobbyzás az államnál a jogszabályok, intézkedések, anyagi erőforrások céljából, felvilágosítás, stb.). Szerintem pedig egy szervezet csak akkor tud hathatósan lobbyzni, ha nagy társadalmi támogatottságot tud felmutatni, legyen az nagy taglétszám (pl. szakszervezetek), vagy erős társadalmi felhatalmazás (pártok). Ma ez úgy tűnik, mintha néhány izgága, magamutogató feminista, buzi, és entelektüel ügye lenne.
Miközben egy erőszak is sok(k).

(A németóra végén Susanne azt mondta, hogy lehet, hogy mégis többet kéne foglalkoznia fontos társadalmi ügyekkel.)

Mojito

Egy nőkről szóló könyvben olvasok a szingliségről és az autonóm egyedüllétről. Az ilyen egyedüllétben az ember (értelem szerűen) egyedül él, saját lakásban, saját egzisztenciával, de nem teljesen magányosan. Vannak barátai, jó ismerősei, szexpartnere, szeretője, de nincs stabil párkapcsolata. A könyvben szereplő szinglik szerint ez azért jó, mert nem kell elköteleződniük, nem kell kompromisszumokat kötniük, nem kell mást elviselniük, élhetnek munkájuknak, hivatásuknak, hobbijuknak, sőt szexkapcsolataiknak is. Ez mind szép és kellemes, de ebből teljesen hiányzik, ami számomra fontos:  a szeretetközösség egy másik emberrel. Az odafigyelés, a törődés, az együtt örülés(bánkódás) a másikkal, az összetartozás érzése, a kölcsönös gyengédség, a társas biztonság, a testi közelség (érintés) érzése. Ezeknek még a legmélyebb barátságban is csak csak egyes elemei vannak meg, és azok is csak csökkentett intenzitásban.
Az általam nagyképűen Moduláris Párkapcsolatnak :-) nevezett kapcsolatban mindezek opcionálisan megtalálhatóak. Ha a felek akarják együtt vagy külön lakásban, (szobában) laknak, együtt vagy külön űzik a kedvteléseiket, együtt vagy külön szexelnek, stb., stb. (Ezek a modulok.) A lehető legkevésbé korlátozzák egymást, lényeg, hogy legyen (lehetőleg minél több) közös moduljuk. Talán az egyetlen kötelező közös modul az egymás szeretete, tisztelete. Az egész kissé száraznak, tudományosnak hangzik, de lecsupaszítva mégis erről van szó, persze szerencsés esetben telve érzelmekkel.
Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy autonóm egyedüllétben, klasszikus vagy a Moduláris Párkapcsolatban éljek (az első kettőben éltem is már) akkor a válasz számomra nem kétséges. Az elsőben hiányzik a Társ, a másodikban az Autonómia. A harmadik a Koktél. :-)

Egy a Hétből

Mostanában figyeltem fel, hogy úgy érzem, hogy az az energia és törődés, amit a környezetembe invesztálok nagyrészt továbbáramlik és csak egy kicsi része áramlik vissza felém. Erre legjobb példa Carmen és Ödön esete:
Jó ideje Carmen mellett állok (erőm szerint), mind fizikai, mind mentális segítséggel, amire tényleg nagy szüksége van. Történt, hogy néhány hete Ödön (saját hibájából) balesetet szenvedett. Mi barátai egyszerre kezdtünk neki a segítségnek, de közülünk Carmen a legjobban (főzés, vásárlás, beszélgetés, stb.). Ez a segítő mozzanat mindkettőjük számára előnyös, mert Carmen addig sem szenved a munkanélküliség tudata miatt, ill. Ödön is szépen gyógyul. Ennek az eszemmel mind nagyon örülök, mégis tüske van bennem, hogy azt az energiát, amit én adtam, azt az az ember kapja meg, aki engem érzéketlennek és szeretet nélkülinek tart.
Küzdök ez ellen az érzés ellen, épp ezért olvasom most a falamon Szent Pál idézetet:
„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát."
Nehéz.

Lebukás

Salsaórákon korra, ügyességre való tekintet nélkül minden lányt, nőt megdicsérek. Nem azért, mert be akarom nyalni magam náluk, hanem azért, mert egy kis dicsérettel sokkal jobb kedvvel táncolnak. A ruedában táncol egy helyes fiatal lány is a barátnőjével. Ha a ruedában a lányhoz kerülök, mindig azt mondom, hogy már nagyon vártam, hogy vele táncolhassak, hisz oly ügyes (egyébként tényleg). Mikor ma hozzá léptem és megdicsértem, szélesen mosolyogva így felelt:
- Tudom, hogy a barátnőmnek is mindig ezt mondod! Lehet, hogy érdemes lenne körbekérdeznem a lányokat!
- Ups! - mondtam - Ez szarvashiba volt! :-)))

A nagy fa és a fejsze esete

Vasárnap volt az első alkalom, amikor csatlakoztam a Személyközpontú Tanácsadás című képzéshez. Ez az első alkalom éppen egy önismereti blokk 3. része volt. Nem mondom, hogy nem erős szorongással léptem be a képzés helyszínét adó terembe. 9 órára volt hirdetve, de abban az időpontban még csak ketten voltunk ott mint képződők meg a két csoportvezető (mint később megtudtam facilitátor). Az új csoporttársammal sikerült jól kommunikálnom, azonban lassan a csoport feltöltődött 10 főre, amely létszámnál is én már kezdem elveszíteni a biztonságérzetemet. (Végül 12 fő lett a végeredmény a vezetőkkel együtt.)
Az első kellemes élmény akkor ért, amikor kiderült, hogy ez egy nem irányított (non-direktív) csoportfoglalkozás, azaz nincsenek feladatok, mindenki arról beszél amiről akar, és annyit amennyit akar. Ennek köszönhetően már új tagként be tudtam vonódni, bár délutánra ismét visszasüllyedtem a hallgatásomba, és nem kis erőfeszítésembe került, hogy néha beleszóljak a beszélgetésbe. A témák teljesen esetlegesek és különbözőek voltak az erdélyi mentalitástól kezdődően, gyász reakciókon át, a segítés határainak kitűzéséig. A csoporttagok nagyobbik része (főleg nők) - az én számomra legalábbis - könnyedén beszéltek nyilvánosan az érzéseikről, míg én csak próbáltam értelmesen hozzászólni az adott témákhoz. Azt gondolom, hogy rám (sajnos) jellemző az alábbi is:
Ha a férfitől megkérdezzük mit érez, akkor nem tud válaszolni. Ha úgy kérdezzük, hogy mit gondolsz mit érzel, akkor menni fog.
A képzés önismereti részétől azt várom, hogy könnyebben tudjak kommunikálni magamról csoport előtt, az elméleti képzéstől pedig, hogy megtanulom a mentális segítés helyes (ráhangolódóbb, odafigyelőbb, beleérzőbb) formáját.

A Szeretet soha el nem fogy

Nagyon, talán túlságosan is sokáig éltem úgy, hogy szükségét éreztem, hogy érzéseimet rejtsem el. Ez odáig fokozódott, hogy a családomnak sem tudtam ezeket megmutatni (sőt talán ez ma is így van velük). Gyermekkorom végén, kamaszkorom elején voltak az utolsó igazán bensőséges megnyilvánulásaim, azután sokáig néma csend. Lassan belém fagytak az érzések, vastag (bádog)páncél vette körül őket, s csak benn, mélyen legbelül pislákoltak tovább a fények. Néha felizzottak, de nem lettek viszonozva az érzések, így ismét sötét lett belül. A barátaim egy része el is mondta, hogy érzéketlennek tartanak, és ez nagyon fájt, még ha ma már úgy gondolom, hogy az ő szemszögükből ez érthető volt. (Nem sokat láthattak a belsőmből.)
Jópár évvel (és kapcsolattal) ezelőtt kezdődött meg a lassú, és ráadásul csak részleges olvadás. Olyan párokat találtam, akiknek erős érzéseik voltak irántam és nekem is voltak irántuk, csakhogy ezek jóval gyengébbek voltak az övékénél. (Talán ezek az erős asszimmetriák vezettek igazából a szakításokhoz, és nem az általam konstruált egyéb hiányosságok.)
A Második Alapítvánnyal kezdődött minden. Az önismeret azon kezdőfokára jutottam el itt, ahol rájöttem, hogy nagy a baj. Vagy változtatok gondolkodásmódomon és érzelmi kommunikációmon, vagy örökre bezárva maradok Bádogember testemben. (Dorothym akaratlanul is nagy segítségemre volt.) Kb. 1 évig jártam pszichológushoz terápiába, ahol lépésről lépésre lettek világosak számomra a motívumok, és ahol a józan ész és a megértés segített a félrecsúszásokat megtalálni. A terápia végén megállapítottam, hogy egy ponton tovább ez nem segít és abbahagytam. (A doktornő is egyetértett.)
Ekkor már egy ideje ismertem egy embert, aki vonzott egyéniségével és rejtegetett belső énjével. Barátok lettünk és ez segített a továbblépésben. Barátságunk addig mélyült, amíg annyira megismertem, hogy nagyon mély érzelmeket indikáljon bennem. Ezeket jó ideig az ő vélt érdekében rejtegettem, de egy ponton nem volt megállás.
Mindez ma már odáig vezetett, hogy jelentős rések tátonganak a (bádog)páncélomon és talán ennél a belső tűznél már többen is megmelegedhetnek. Persze most még csak néhány ember, de később, ahogy tanulok, esetleg majd még mások is odaférnek.
Legalábbis ebben reménykedem.

Lógok a szeren

Az ausztriai sikertelen sziklamászás után eldöntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Első próbálkozásom Karloval lett volna a Pilisben, de sajnos betegsége miatt lemondta.
Talán jobb is volt így, mert ezután mikor Líviával most szombat-vasárnap elmentünk a SPIDER Club mászótanfolyamára, ott számomra kiderült, hogy nem olyan egyszerű a biztonságos mászás. A különböző nehézségi fokozatú, 8-12 méteres mászófalak egy nagy gyárcsarnokba vannak szorosan egymás mellett. Mindenek előtt (bemelegítés után) megmutatták, hogy milyen felszerelés kell, ill. hogyan kell egymást biztosítanunk. Maga a tanfolyam 2x7 órát tartalmazott, azonban ebből max. 3-3 óra volt a netto mászóidő. Persze több nem is lehetett volna, mivel egyszerre 3 (felváltott) mászás után is annyira elfáradt a kézfejünk, az ujjaink, ill. az alkarunk, hogy tovább nem tudtunk kapaszkodni. Sokat kell ahhoz másznunk, hogy a helyes mászó technikát majd elsajátítsuk, és ne fáradjunk el olyan gyorsan. A mászások közben elméleti képzést kaptunk sziklamászásból (csómókötés, standépítés, leereszkedés), melyre igazából nem volt szükségem, mert egyenlőre csak teremben szeretnék mászni, s csak ha majd jön a jó idő, akkor döntöm majd el, hogy akarom-e a kinti sziklamászást, vagy esetleg csak boulderezek (amihez nem is kell biztosítás). Mindenesetre a két nap alatt közepesen lefárasztottuk magunkat, de a leglényegesebb eredmény, hogy bár nagyon féltem a falak tetején (annak ellenére, hogy Líviában teljesen megbízom), mégis rávettem magamat, hogy felmásszak. Amikor kb. 5 m. felett járok elkezd átjárni a félelem, hogy nem tudom megtartani magam (még ha nem is vagyok fáradt) és a mélybe zuhanok. Kérdés, hogy valaha meg fogom-e tudni szokni ezt, vagy megmarad ez az érzést, de akkor is elmondhatom, hogy én megpróbáltam.
(Oktatónő megjegyzése: András, olyan darázsderekad van, hogy minden lány megirigyelné!:-))

Vészkijárat a tetők felett

Szép tavaszi délelőtt. Emberek sietnek a dolgukra. A kóddal jutok be a kapun, majd a biztonsági rácson keresztül a lépcsőházba. Kinn marad az utca és a forgalom. A lift megérkezik. Beszállok, megnyomom az 5.-ös gombot. Lassan, csendben emelkedem fel a magasba. A legfelső szinten kimegyek a függőfolyosóra. Az arcomat melegen süti a nap. Átmegyek a lapostetőre, felmászom a hosszú létrán a kéményseprőjárdáig. Itt fenn már van egy kis szellő, ami a hajamat borzolja. Már a vállamig ér. Alattam lapostetős földszintes épület, előttem Józsefváros tetőzetei találkoznak az éggel. Itt születtem, életem színtere. Csend van.

A félelem lajtorjája

A múlt hétvégét Ausztriába hegyitúráztunk Maccsal, Sztellel és barátnőjével Líviával. A túra nagyon jól sikerült, mert csodás, napsütéses időnk volt, ill. Líviában egy kedves, jó humorú nőt ismerhettünk meg. A problémám a vasárnapi túrán jelentkezett, mikor a hegyre felmenő út közepén az kettévált, az egyik úton sziklán kellett vaskapaszkodókon (majd létrán) felmászni, a másikon a rendes gyalogösvény folytatódott tovább. Megnéztük a sziklamászós utat, ami számomra nem tűnt biztonságosnak, mindenesetre a lányok előbb engem küldtek fel. Hátizsák nélkül felmásztam a kb. 5-6 méterre, azonban ezután már úgy éreztem, hogy nem biztonságos és elkezdtem félni. Azelőtt nem volt ilyen érzésem a hegyek között, ilyen félelmet legelőször Szlovéniában éreztem évekkel ezelőtt, mikor egy táncpartneremmel hegyet másztunk. Lemásztam és kijelentettem, hogy én nem tudok arra menni. A lányok egyenként mind kipróbálták, majd végül Lívia (akinek ugyancsak tériszonya van) és Macs úgy döntött, hogy ők mégis felmásznak (természetesen Sztellel aggódtunk értük). A csapat kettévált és megbeszéltük, hogy a hegy tetején találkozunk. A felfelé úton azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy nem tudtam rávenni magam, hogy legyőzve a félelmemet mégis felmásszak. Azt vizsgáltam magamban, hogy ez arról szól-e, hogy a többieknek akarok-e bizonyítani vagy saját magamnak. Arra jutottam, hogy is-is. Mindenek előtt szeretném legyőzni magamat, ill. be szeretném bizonyítani Macsnak, hogy egy nem gyáva ember a párja.
Vasárnap sziklát megyek mászni Karloval, szurkoljatok!

Nemek szigorlata

Ma este Macs kiváló eredménnyel megcsinálta a Gender Studies szigorlatot a CEU-n! Büszke vagyok rá, és szívből örülök a sikerének, mert megérdemli. Nagyon sokat dolgozott, tanult, olvasott ezért, nagyon sok időt, energiát fektetett bele az elmúlt évben. Sokszor erején felül, a többi ugyancsak fontos tevékenysége mellett. Néha nagyon fáradt, néha nagyon kedvetlen volt, de minden nehézség ellenére rendületlenül dolgozott tovább. Csak remélem, hogy sikerében - hacsak egy nagyon parányi részben is - nekem is részem volt azzal, hogy érzelmileg támogatni tudtam.
Én mindig csodáltam (és irigykedve figyeltem) azokat, akik jól, és szorgalmasan tanulnak, és mindig elismertem ezt munkának. Sokaktól szoktam hallani, hogy a tanulás nem munka. Ezt általában azok mondják, akik magunk vagy túl lusták, vagy túl buták ahhoz, hogy tanuljanak, képezzék magukat.
Valahol azt olvastam, hogy a szerelem/szeretet az éntudatunk kiterjesztése másokra. Talán ezért örülök annyira a mostani sikerének, és talán ezért is reménykedem abban, hogy Macs mellett talán én is több, jobb lehetek majd a tanulás terén.

A Nagy Lépések Éve

Összeszedtem kronológikus sorrendbe, mi minden változás/esemény történt velem ebben az évben:

1. Queer-ként definiálom magam: lassan helyére kerülnek a dolgok, amik az indentitásom meghatározásában még hiányoztak.
2. Fontos szerepet vállaltam el a Második Alapítványnál: azt teszem, amiben a legtöbbet tudok tenni a közösségért.
3. Új párom lett: eljegyeztem a nőt, akit szívemből szeretek.
4. Először repültem életemben: eléggé féltem tőle, de jó élmény lett.
5. Hollandiában jártam: nem kell provinciálisnak éreznem magam.
6. Lefutottam a félmaratont: 1 óra 46 perc alatt, ami jó időnek számít.
7. Úsztam az Atlanti Óceánban: eljutottam a világ végére, az ismeretlen kezdetéhez.
8. Megcsináltam a Camino Portugués-t: lélekben erős, testben kitartó vagyok.

Coming soon in this year:

1. Parkettába fonják a hajam: kifelé is demonstrálom, hogy nem vagyok unalmas.
2. Német nyelvvizsgát teszek: középfok, végre átvehetem a diplomám.
3. Hivatalosan is András leszek: ezzel az aktussal végleg lezárom a Pál korszakot, úgy hogy annak értékeit megtartom.

Társastánc reload

Tegnap este elkezdődött az őszi társastánckurzus Margarítával. Három csoport lett összevonva, és ebből sikerült egyet feltölteni (7 pár). Most ebbe a csoportba járnak a volt kezdők, középhaladók és haladók is. Ez azzal is jár, hogy a kezdőknek nagyon nehéz, a haladóknak meg unalmas. Magam részéről szeretem az ismétléseket és a mozdulatok esetleges javítását, ez számomra flowélményt okoz (mindez kicsit hasonlít a karate formagyakorlataihoz, ahogy egy kedves Kyokoshinkás ismerősömmel megállapítottuk). Macs azonban elmondta, hogy számára ez a kurzus így nem jó, mert az általa unalomig ismert elemeket gyakoroljuk (ill. most talán több salsa is lesz a kurzuson, amit nemigen kedvel). Az sem segít, hogy queer párként váltogathatjuk a szerepeket, bár azt be kell látnom, hogy (Macs esetében) jobb követő vagyok, mint vezető. Sajnos ez az egész azzal jár, hogy vagy más helyet kell találnunk (viszont csak még egy azonosnemű tánckurzusról tudunk) vagy abba kell hagynunk a közös táncot. :-( Számomra szomorú gondolat, hogy esetleg nem táncolunk tovább együtt, de természetesen nem akarom, hogy beáldozza az amúgy is kevés idejét, és az energiáját.
Én magam - ha kell - egyedül is folytatom, mert számomra ez olyan élmény. Ezek az emberek mind kedves ismerőseim, és szeretek velük együtt időt tölteni.

Bom Caminho!

Mikor augusztus 15.-én elindultunk Maccsal még nem tudtam mit is várhatok ettől az utazástól. A Camino-sok elmélyülést, magára találást, valamilyen spirituális élményt várnak a zarándoklattól, én magam üres útinaplóként gondoltam az útra, amibe bármi bejegyződhet majd. Itthonról visszanézve azonban megerősödött bennem az a gondolat, hogy ez egy kétszemélyes csoportépítés volt, fizikai és lelki próbákkal. Nemcsak az út nehézségeit (napi 20-30 km., a párás meleg, fáradság, a hát-, és térdfájás, tájékozódás-szervezés, információszerzés, közös szállások, stb.) kellett elviselnünk, hanem az összezártságot, az egymásrautaltságot, az egymás érzéseinek-gondolatainak-indulatainak elviselését. 16 nap ehhez nem kevés olyan embereknek, akik megszokták, hogy ha elegük van, akkor elvonulnak saját privát terükbe (ill. csak 3 hónapja párok). Mindezek ellenére csupán 3 olyan konfliktust tudnék felsorolni, amelyek jelentősebbek voltak és megoldásra vártak. Ezeket a konfliktusokat mindketten viszonylag higgadtan, empatikusan, belátással, felnőtt módjára oldottuk meg, és nem adtunk teret a vádaskodásnak, vagy a parttalan érzelmi viharoknak. Talán tanultunk is belőlük, és a jövőben ezeket már nem kell, hogy újra átéljük. Az út (számomra mindenképp fontos és megnyugtató) tanulsága, hogy Maccsal egy olyan érett, egymást szerető és egyben tisztelő párt alkotunk, akik mentálisan és érzelmileg is fel vannak készülve egy ilyen kapcsolatra. (Mindezek ellenére néha úgy viselkedtünk, mint a lökött tinédzserek, de talán ez sem baj.)
Egy nagy próbát most kiálltunk, most jönnek a hétköznapok sok kis próbái, de én most már nagy bizalommal vágok neki ennek az útnak!

Csomagolási nehézségek

Most jöttünk vissza Amszterdamból és kb. másfél hét múlva már indulunk is a portugál caminhora. Repülő, szállások lefoglalva, Brúnó adott részletes útleírást, beszereztük a zarándokútlevelet, kaptunk kitűzőt, és sok jótanácsot Brúnótól, VZs-től és a Magyar Camino Klub elnökétől (a három ember közös tulajdonsága, hogy kedvesek, de sokat beszélnek. Vajon, hogy bírják a caminon a hallgatást?). Macs azon izgul, hogy hogyan fogja bírni a hosszú utat, én meg azon, hogy hogyan fogok idegenajkú idegenekkel beszélgetni, ha még "meine Deutschsprachige Erkentnis" is elég gyenge. Bár Hollandiában megtapasztaltam, hogy elég sok mindent megértek (írásban pláne) mind az angolból, mind a németből, azonban a kommunikációm nem éppen kielégítő. :-( Megnyugtató viszont, hogy egy multilinguális macskával utazom. :- )
Hátra van még a csomagolás, ami egy újabb kihívás, mert az elnök szerint a max. csomagsúly 7 kg. Rotterdamban (5 nap) csak a bőröndöm súlya 12 kg. volt + a kézipoggyász, igaz Portugáliába (16 nap) nem viszek laptopot, báli ruhát-cipőt, futóruhát-cipőt, könyvet. A fejemben nagyjából már összeállt a csomag, de a súlyát nem tudom megbecsülni. Kérdés, hogy mi nélkülözhető a listából anélkül, hogy igazi hiányt szenvedjünk az út során.

Titkos kertek

Amszterdamban Macs elvitt a a kedvenc helyére, amit úgy hívnak, hogy Begijnhof. Ez egy régi holland épületekkel körbevett kis udvar, előkertekkel, virágokkal, pázsittal, szobrokkal. A XV. századtól vallásos, de laikus nők közössége lakta sokáig, akik itt találtak menedéket és békét. A kert valóban szép és nyugodtságot áraszt magából. Sajnos esett az eső, így csak körbenéztünk és bementünk a kápolnában, de így is megfogott a hely szelleme.
Később jutott eszembe, hogy Budapesten nekem is van egy ilyen kertem, méghozzá a SOTE Klinikákon belül. A kertet a klinika régi épületei veszik körül, benne óriás platánok, virágok, pázsit, padok és híres orvosok szobrai. Szép és nyugodt, mert Magyarországon meglepő módon rendesen gondozzák a kertet, illetve a klinika nagy épületei miatt nem hallatszik a forgalom, helyette madarak csiripelnek. Medikusok, betegek és hozzátartozók szoktak üldögélni a padokon. Ha van időm két cím között szép időben, akkor leülök az egyik padra, szivarozom és olvasok vagy gondolkodom.
Csak remélem, hogy mindenkinek van titkos kertje, ahol nyugodtan elmélkedhet.

Győzelmi jelentés

A Rotterdami félmaraton helyszíne a külvárosban volt, a központi pályaudvartól (Rotterdam Centraal) 4 metrómegállóra (Meiersplein). Onnan még 25 perc séta a Hágai repülőtér mellett. (A fentiek miatt futás közben légcsavaros és sugárhajtású repülőgépek szálltak le közvetlenül mellettünk.:-))
A pálya 1500 m. hosszú volt és aszfaltos, mert igazából kerékpáros pályának épült. Ennek nem örültünk igazán, mert 14 kört kellett futni (bár kaptunk egy számlálót is), ill. mert féltem, hogy a beton kikészíti a lábamat. A regisztráción megkaptuk a rajtszámunkat (36) és a chipet.
9 órakor volt a start. Az első körökben kinéztem magamnak egy dán férfit, mert azt gondoltam, hogy az ő tempója jó lesz számomra, azonban a 6. kör után úgy belehúzott, hogy kénytelen voltam átállni két német srácra, akik viszont a 10. kör után hagytak magamra. Onnantól kezdődően már annyira széthúzódott a mezőny, hogy sokszor futottam egyedül, és csak néha hagytak le vagy előztem. Egy-egy kanyarban vidáman integettünk egymásnak Maccsal, aki közben egy másik futóval beszélgetett, hogy a körök unalmát elűzze. A 12. körnél éreztem, hogy nyűgös vagyok, de aztán összeszedtem magam és végül 1 óra 46 perces idővel végeztem, ami szerintem egy remek idő! Ennek ellenére a korosztályomban indult 11 résztvevőből 10. lettem, a 62 férfi indulóból 38. :-)
De azért meg vagyok elégedve magammal, mert amit vállaltam azt megtettem.

Aki kíváncsi:
http://www.eurogames2011.eu/images/stories/sport/results/day1/halfindividual.pdf

Mi van Zuidplein és Blaak között?

Lássuk csak mim van? Hűségem, türelmem, megbízhatóságom, kitartásom, szeretetem, érzéseim.
Kivel kapcsolatban? Választott népem (LMBTQ), választott csoportom (Második Alapítvány), belső barátaim, párommal kapcsolatban.
Elég ez ezekhez? Kétséges, de ennyim van. Ennyit tudok felajánlani. Ha elég, elég, ha nem, nem.
Fejlődtem/fejlődöm, de most kicsit lassítani akarok. Elfáradtam. Volt sok győzelem és sok vereség. Egy időre fegyverszünetet kötök magammal. :-) Lehet, hogy csak pár hónap lesz, lehet, hogy évek (Paminjon). Maradok a felettes énem szerinti tökéletlen.
Mitől a gondolat? Néztem a showtáncot a Bálon és nem láttam benne semmit, szinte semmit. Ez a tánc egy történetet mesél el a maga nyelvén. Az emberek egy jó része érti, én nem. Rájöttem, hogy nem is akarom. Egy ideg frusztrált, aztán úgy döntöttem nem érdekel. A Bálon másokkal is táncolnom kellene nem csak a párommal. Nem akarok mással táncolni. Nem érdekel. Hazajöttem.
(6 megálló)

Parkettafonás

Egy könyvben olvasom most:
"Éveken át, szinte ameddig csak visszaemlékszem, óvatosan jártam az unalom és a reménytelenség föld alatti kútja fölött, amely a képzeletem vékony, külső rétege alatt lapult meg. Ha túl sokáig állok mozdulatlanul, ha megpihenek, még belezuhanok. Ezért aztán mindig csináltam valamit, klubbokba, moziba jártam. Megváltoztattam a frizurámat."

Mintha csak rólam szólna. Régen lényegében semmit sem csináltam, ma már viszont sok mindent, köztük több (mások számára is) hasznosat, mégis ott lapulnak a háttérben ezek a Kísértetek és várják, hogy rés találhassanak az elfoglaltságok hálóján. Néha megtalálják, előtörnek majd visszabújnak. Talán egyre kevesebbszer, de nem adják fel.

Nemrég egy kérdezz-felelek játékban megkérdezték: - Mi a legjobb és a legszerethetőbb tulajdonságod?
Válaszom ez volt: - A legszerethetőbbet nem én döntöm el. A legjobb a megbízhatóság... 
... és egyben ez a legrosszabb is.

A Szivárvány Harcosok

Díjban részesült a Meleg szemmel videoblog 20. része. 

Mindig csodálva és egyben irigykedve nézem azokat az embereket, akik félretéve félelmeiket felvállalják másságukat tüntetésen, filmben, médiumokban vagy más nyilvános eseményen. Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire hálásnak kellene lennie a meleg társadalomnak ezeknek az embereknek, akik jól, esetleg rosszul, de szívből és meggyőződésből harcolnak értük, és ez mégsem teszi azt, sőt izgágáknak, bajkeverőnek, rossz értelembe vetten "küldetéstudatúnak" bélyegzi őket. Ezekre a felvetésekre azt szoktam mondani, hogy akkor oda lehet menni és lehet jobban csinálni helyettük. Jómagam az évi egyszeri PRIDE-os megjelenésemmel és egyéb szinte láthatatlan tevékenységemmel nem sorolhatom magam közéjük, még ha energiám egy jó részét a közösség szolgálatába is állítom. 

Heinrich Heine sorai 1848-ról:

"Ha e szót hallom, „magyarok",

szűknek érzem német zekémet, 

..."

  

Tudom, hogy nem lehet mindenki hős, de örülök, hogy legalább néha közöttük dolgozhatom és egynek közülük még párja is lehetek.

Egy korty bor

Szombaton egy nagyobb társaságban voltunk Maccsal és bort ittam. Egyszer csak Macs megkérdezte, hogy ihat-e a boromból, amire természetesen igent mondtam. Tudni kell rólam, hogy nagyon nem szeretem, ha italomba-ételembe valaki beleeszik-beleiszik (sem családtagjaimnak sem eddigi párjaimnak soha nem engedtem meg), ill. én sem teszem máséval, de Macs persze kivétel.
Csak este tudtam meg, hogy nem egyszerűen megkívánta a bort, hanem ezzel a kis gesztussal tudatni szerette volna az ott levőkkel, hogy hozzám tartozik (vagy ha tetszik én őhozzá).
Mások számára talán jelentéktelen, elhanyagolható mozzanat ez, de mostanra a fejemben ez egy jelentős érzelmi szimbólum vált: az összetartozásé. Nem csak kimondtuk (a nap folyamán is) mások előtt, hanem ezzel a finom  gesztussal Macs meg is erősítette azt.
Azt hiszem ezután örökké emlékezni fogok erre a jelenetre történjen bármi az életem hátralevő részében ...

Pár óra együtt a Sárga Úton

Dorothy késett a Humusz Bárba megbeszélt találkozóról, de nem estem kétségbe, hanem gyorsan megvettem Carl Rogers könyvét a személyközpontú pszichológiáról, és elkezdtem olvasni. :-) Meglepetésemre kerékpárral érkezett, ami számomra azért volt különös, mert eddig úgy gondoltam rá, mint egy urbánus leányra. Meg is jegyeztem, hogy milyen sportos ma. Kiderült, hogy mostanában sokat kerékpározik a városban, ami számomra nagyon pozitív attitüd.
Leültünk beszélgetni és nekem megint az az érzésem jött elő, hogy mennyire üdítő számomra a vele való kommunikáció. Macs szerint köztünk különleges viszony van, mert együtt kezdtünk a Második Alapítványnál és ezáltal jobban ismerjük egymást, több dolog köt össze minket. Ebben van igazság, de nem elhanyagolható Dorothy közvetlen, szeretetteljes természete, ami miatt nekem példakép.
Régen nem sikerült már találkoznunk ezért volt miről mesélnie: egyetem, vizsgák, foglalkozások, melegvilág, pszichológia.
Persze tudtam, hogy nem úszom meg és mesélnem kell magamról és Macsról. A queerségem nem újdonság számára hiszen egy régebbi interjúban erről már beszéltem vele, de a jelenlegi párkapcsolatom úgy láttam érdekli. Nem kellett csalódnom elfogadó és támogató gondolkodásában, miközben erről meséltem neki. Ő volt az a 3. személy, akinél őszinte örömöt vártam és tapasztaltam is ezzel kapcsolatban!
Tíz órakor már kissé csúnyán néztek ránk a bárban, így lassan összeszedelődzködtünk és hazamentünk. Én csupa pozitív gondolattal a fejemben. Köszönöm Dot!

Szemem fénye és több

Kicsöng.
Isten:  - Halló! Szia András!
András: - Ó... ...helo, megspóroltad a bejelentkezést nekem.
Isten: - Pontosan. Nos, miért hívsz?
András: - Azon gondolkodom, hogy lehet, hogy annyi kiszolgáltatott és gyámoltalan élőlény fér bele az Ő szívébe?
Isten: - Ilyennek alkottam meg. Egy óriási szívet helyeztem abba a kis testbe. Nem volt könnyű elhiheted.
András: - Ezért fáj néha a háta?
Isten: - Nem. Az típushiba. Túl nagy szárnyakat tervezetem neki.
András: - Tehetek én valamit Érte?
Isten (nevet): - Talán ne öleled át túl szorosan! (komolyan): Hát szeresd!
András: - Értem ...  ... azt hiszem boldog vagyok Vele.
Isten: - Ennek szívből örülök. De ne feledd, hogy nagyon kell rá vigyáznod!
András. - Mint a szemem fényére.
Isten: - Annál bizony sokkal jobban András.
András: - Igyekezni fogok.
Isten: - Rendben. Most megyek, mert ma még Gabriellel teázom.
András: - Ok. Pusz!
Isten (felsóhajt): - Ó bárcsak ne csinálná ezt...

¡Vamos, vamos!

A Szlovák Paradicsomban tartott túráink során magyar turistákkal is találkoztunk. Se Macsnak, se nekem sem volt kedvünk beszélgetésbe elegyedni velük, így próbáltunk idegennek tettetni magunkat, azaz eljátszottuk a spanyol lány és a német fiú közös túrája című műsort. Hamarosan rájöttem azonban, hogy a német nyelv túlságosan elterjedt lehet Magyarországon, ezért én is próbáltam néhány spanyol mondatot kipréselni magamból visszaemlékezve a régen tanultakra. Mikor egy magyar csoporttal találkoztunk ezzel bíztatuk magunkat a gyors továbbhaladásra:
- ¡Vamos, vamos!
A túrák alatt végül arra, az elhatározásra jutottam, hogy ha szeptemberben tényleg leteszem a német középfokú nyelvvizsgát (amiben csak a német tanárnőm bízik igazán), akkor a következő nyelv a sokkal barátságosabbnak tűnő spanyol lesz. Be kell látnom, hogy a német ugyan hasznosabb, azonban a spanyol sokkal inkább érdekel. (Entschuldig mir bitte, ob geht es meine liebe Susanne!)

Straingers in the PRIDE

Az Első Alapítványból nagy mennyiségű szórólapokkal felszerelkezve indultam a felvonulásra. Sietnem kellett, mert 15 órától már nem járt a kisföldalatti, én viszont biztonságba el szerettem volna jutni az induláshoz. Sok kedvem nem lett volna a kis utcákon és a homofóbokon keresztül eljutni a Hősök terére. Mikor feljöttünk hamar megtaláltuk Maccsal egymást, aminek nagyon örültem, mert kissé aggódtam, hogy egyedül kellett kijönnie. Látszólag rendben volt, de útközben kiderült, hogy 2 órát aludt aznap és ráadásul leesett a vérnyomása is, mégis kijött felvonulni. (Utálja, de büszke vagyok rá!) Kb. 1 óra ácsorgás, ismerősökkel történő beszélgetés, és szórólaposztás után végre elindult a menet a nagy melegben. Maccsal kézenfogva lassan haladtunk. Hol előrementünk, hol lemaradtunk. Az Oktogon előtt eltereltek minket az őrjöngő, üvöltő, emberszerű lények elől. Többen visszaintegettek, visszamutogattak nekik, mintha ez azoknak bármit is jelentene. :-(
A záróbeszédek előtt szépen hazasétáltunk.
Sztell most először volt kint és tetszett neki. :-) Kérdezte, hogy miért vagyok kinn? Végiggondolva arra jutottam, hogy unom már a vonulást (5. éve), a tömeget, a ricsajt, a beszédeket, hazafelé a beszólásokat, s  csak azért megyek ki (és fogok még), mert kötelességemnek érzem, hogy ezzel is támogassam a küzdelmet a melegek, leszbikusok, (saját), stb. jogai(m)ért. Lehet, hogy ez most szarul hangzik, meg nem elég mozgalmár meg radikális.

A parapszichológiától a poroltóig avagy egy eseménytelen nyitvatartás története

A PRIDE fesztivál alatt Dáviddal beálltam csaposnak a Mystery Bárba. Eredetileg a feladatunk az lett volna, hogy reggel 8 órától délután 15 óráig nyitva tartsunk a PRIDE szervezőknek, akik ott infoközpontot létesítenek (partijegyvásárlás, info, személyes találkozás, HIV szűrés, transznemű parapszichológus tanácsadás!) Mindehhez képest szombat és hétfő között a fenti időszakban 2 db. látogatónk volt, egy idős külföldi bácsi és maga a parapszichológus. A bácsi ivott egy kólát, a parapszichológus félóra tétlenség után távozott, majd másnap bejelentette, hogy nem tud tovább Pesten maradni. :-)
Kedden már két PRIDE szervező is megjelent, akik 3 óra WIFI-zés és nyafogás után távoztak. A parapszichológus helyére Reni állt be, aki lelki tanácsot adott volna az erre rászorulóknak, ehelyett minden nap 10 és 14 között minket szórakoztatott. Azért nem bántam, mert Dávid a szokásos magába (gépébe) fordulóst játszott, azaz, ha minden helyreraktunk és megcsináltunk úgy reggel 9-ig, akkor azután 15 óráig szinte fel sem állt a notebooktól, hanem folyamatosan online játékokat játszott, vagy a Gayromeón ismerkedett. Én vagy dolgoztam, vagy ebook-on szexuálpszichológiát olvastam, vagy futottam a Margitszigeten, vagy napoztam az utca másik oldalán. Szerencsére aznap Macs is bejött és a kedvéért megtanultam cappuccino-t csinálni. :-)
Innentől kezdve kb. 2-3 vendégünk volt per nap, akik egy-egy valamit rendeltek, aztán gyorsan távoztak. Persze a PRIDE-ról senki sem kérdezett.
Pénteken bejött Gazsi, aki szombattól átveszi a boltot, így már hárman üldögéltünk a gépeink mögött. Dávid játszott, én társasházi költségvetést készítettem, Gazsi meg szállást foglalt, és túrát intézett. De legalább úgy néztünk ki, mint egy infoközpont. ;-)
Végül abszurd fináléként megjelent két tűzoltó, akik névtelen bejelentést kaptak, hogy itt tűzveszélyes dolgokat csinálnak (még a sültkolbászt is a vásárcsarnokból hoztuk!) és keresni kezdték a tűzoltókészüléket, meg a tűzriasztási tervet. :-)))) Elmondtuk, hogy ez itt egy magánrendezvény 4 fővel, s a bár csak 15 órakor nyit, ezért mi semmilyen jegyzőkönyvet sem írunk alá. Hagyták magukat meggyőzni és Berci telefonszámával  távoztak.
Most az a rossz érzésem kellene, hogy legyen, hogy elpazaroltam az időmet. Mégis azt gondolom, hogy én mindent megtettem, és a többi nem rajtam múlott. C est la vie!

Tschardas und der Wiener Walzer

Múlthét szombaton Csaba megrendezte a német-magyar táncestet. Már a helyszín megtalálása is problémát okozott mert az utcában több 9 szám volt. Az első 9 sz. előtt tanácstalanul üldögéltünk a kocsiban, mikor a teljesen kihalt utcán elment mellettünk egy taxi és bekanyarodott a következő gyárnak udvarára. - Talán ezek a németek. vélekedtem, így utánuk hajtottunk. A taxi megállt a gyárudvaron, melyből egy ugyancsak tanácstalan taxisofőr és 4 középkorú német szállt ki. Minden bátorságomat összeszedtem és megkérdeztem, hogy ők is Csabát keresik-e, ill. elmondtam hogy mi a tanítványai vagyunk és mi is őt keressük. Közben megérkezett a portás és útbaigazította a sofőrt, így végül a következő háztömb előtt megláthattuk Csabát, aki elgondolkozva álldogált a járdán. Nagy örömmel konstatálta, hogy megérkeztünk és még németeket is hoztunk magunkkal.
A táncterem egy nagyon óriási nagy terem volt, ahol körbe a széleken hosszú asztalok voltak, és ahol a németek már vidáman vacsoráztak. Mi a többi magyarral természetesen elkülönülve egy kis asztalnál üldögéltünk míg a vacsora folyt. Csaba elmondta, hogy a vendégek 95%-a hetero, de ne aggódjunk.
Végül Csaba és e német szervező megnyitotta a táncestet, és elkezdhettünk táncolni. Én Maccsal kezdtem táncolni és elő is adtuk a queer táncos párt (szerepcserék), ami valószínűleg tetszhetett a németeknek, mert állítólag sokan figyeltek minket. :-)
Hirtelen a német szervező összehívott mindenkit egy közös táncra, ami abból állt, hogy a követők a belső körbe a vezetők a külső körbe álltak, majd egy induló szerű zenére mindkét kör elindult az ellenkező irányba, hogy a zene végén azzal a személlyel kelljen táncolni, akivel szembe kerültél. A partnereim persze nagyrészt hetero férfiak voltak, akik viszont teljes természetességgel és kedélyességgel vezettek, mintha csak egy partnernőjük lennék! Egy alkalommal pár nélkül maradtam, de ekkor megmentőként odaugrott hozzám a meleg német szervező és eltáncolta velem a kijelölt táncot. :-) Az utolsó körben viszont egy idősebb úrral bécsi keringőt táncoltam, aki valamiért csak a jobbraforgást preferálta, így alig vártam, hogy a keringőnek végre vége legyen.
Az ismerkedéses körtánc után ismét szabad tánc volt, ahol VZs kezdett kisajátítani magának, olyannyira, hogy a rákövetkező közös táncban vele tanultam meg a csárdást, amelyet Csaba tanított meg nekünk.
Mindent összevetve nagyon jól érzetem magam ebben az elfogadó vidám környezetben, habár csekély német nyelvtudásomat csak korlátozottan tudtam használni. :-) Persze ez rólam szól.

Köszönöm

Néhány napja már, hogy Maccsal bejelentettük, hogy egy párként akarunk tovább élni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű elfogadtatni a kapcsolatunkat, mégis elszomorít az a tény, hogy az ismerőseink hitetlenséggel, gyanakvással, értetlenkedéssel, jó esetben kíváncsisággal, rossz esetben gyűlölködéssel a szemeikben beszélgetnek velem. Csupán egyetlen embernél láttam az őszinte örömöt (és egy személyben még reménykedem.)

Nos, csak így egyszerűen: Köszönöm Krisztina!

Zoknivásárlás

Ma volt a szokásos szerdai futásom a látássérültekkel. A mai nap is rám bízták Verát, azt a lányt, aki mindig csak későbbre tud megérkezni a találkozóra, így valakinek el kell kísérnie a futóstadionig. Ismerősként üdvözöltük egymást. Vera elmondta, hogy nem hozott zoknit, így el kell mennünk vásárolni. A villamosmegállóval szembeni Rossmann üzletet jelölte meg célnak, majd egy határozott mozdulattal összecsukta a fehér botját, ami azért érdekes, mert az első alkalommal végig használta miközben vezettem. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy most már megbízik bennem, és ez nagyon jó érzés volt.
Átmentünk az üzletbe, ahol szembesültem azzal, hogy nekem kell női zoknit választanom, hisz Vera nem látja. A zoknikból csak két fajta volt a rózsaszín és a világoskék. Elmondtam Verának miközben azon gondolkodtam, vajon tudja-e melyik szín milyen. Végül a kéket választotta, aztán mentünk a kasszához, ahol a pénztáros hölgy nagyon segítőkész és jóindulatú volt. Segített a kártyaleolvasásban is.
Nekem végig a vásárlás alatt az volt az érzésem, hogy milyen jó ha az emberre szükség van és tud önzetlenül segíteni.

A Hatalom Gyűrűje

Szerintem a szerelem egy része(?) birtoklási vágy.  Csak mi és egyedül  mi szeretnénk a párunkat birtokolni, mert ilyenek vagyunk. Erről eszembe jut mikor egy volt párommal néha előkerült, hogy meghalhatok betegségben/balesetben/stb. Ilyenkor tréfásan mindig azt mondta: - Azt próbáld meg! Kirugdoslak a koporsóból is!
Ezeken mindig együtt nevettünk és én akkor azt gondoltam, hogy ez a szerelem és a ragaszkodás jele. Most már tudom, hogy ez bepillantás a birtoklási vágy mély barlangjába, ahol Gollam szorongatja kezében a Hatalom Gyűrűjét.
Viszont azt is gondolom, hogy a Hatalom Gyűrűjét jóra is lehet használni. Segíteni, érzelmileg támogatni, szolgálni a másikat, ami nem jelent kizárólagosságot csupán elsőbbséget. Hozzám is került egy, mit teszek majd vele...?

Feminista kérdések és válaszok

Mi lehet a nők célja a mai társadalomban?

-          A jogegyenlőség mellett a társadalmi egyenlőség kivívása.

Mi szükséges ehhez?

-          Politikai, gazdasági potenciál. Jelenleg mindkét területet a férfiak uralják történelmi okokból.

Miért?

-          Mert a történelem során a nő (magzat) védelmében maszkulin férfiakra volt szükség (erős, gyors, versengő, agresszív, stb.). A férfiak a fenti tulajdonságaikat kihasználva kiépítették a patriarchális társadalmat, beleszorítva a nőket egy alárendelt szerepbe. 

Szükség van-e még maszkulin férfiakra?

-          Egyre kevésbé, hisz a nők (magzat) védelmét a modern korban már a nők maguk is egyre jobban meg tudják oldani (a társadalmunk fizikai munkaalapúról, szellemi munkaalapúra változott/változik).

Kaphatnak-e a nők segítséget a férfiaktól a patriarchális társadalom lebontásához?

-          Csak elenyésző mértékben és csak az ugyancsak hátrányos helyzetűektől (melegek, queerek, transzok).

Mit tudnának/tudnak tehát a nők tenni a kiegyensúlyozottabb társadalomért?

-          Politikai potenciál kiépítése:  A férfiközpontú politikai szerkezet a hagyományos politikai eszmék mentén (liberalizmus, szociáldemokrácia, konzervativizmus, radikalizmus, stb.) nem bontható meg. Politikai összefogás szükséges. A jogegyenlőséget kihasználva feminista pártot kell alapítani és erős felhatalmazással (a szavazásra jogosult lakosság több mint 50%-a nő!) a törvényhozó testületekbe juttatni. Onnan a törvények által megbontható a férfiközpontú állami/önkormányzati szervezeti struktúra.

-          Gazdasági potenciál kiépítése:  A férfiközpontú gazdasági szervezeti struktúra csak nagyon nehezen bontható meg, mert a makró-gazdasági potenciál nagy része a férfiak kezén van.  A nők egyetlen gazdasági lehetősége a szabad vállalkozás, főleg olyan területen, ahol nem kell nagy tőkebefektetés (inkább szellemi tőke).  A vállalkozáshoz szükséges tőkét erre a célra alapított női tudatosságú takarékszövetkezetek adhatják (példa: Magnet Magyar Közösségi Bank, Caja Navarra Takarékpénztár Spanyolország), a fennmaradást a női vásárlói klubbok (példa: Lyoness Vásárlói Klub) biztosíthatják a női gazdasági potenciál maximális kihasználása érdekében.

Miért működhet?

-          Mert kihasználja a nők egyik nagyon fontos tulajdonságát: az együttműködési képességet.

A férfiak ellen vagyok?

-          Nem. A nők mellett.

Utópia?

-          Ezt ti döntitek el. Hajrá lányok!

Szóbeli dicséret

Hosszan kicsöng.
Isten: - Halló!
András: - Helo, András vagyok! Már azt hittem nem vagy ott.
Isten: - Gondolod?
András: - Na persze, hülyeség... Nos csak azért hívtalak, mert nagyon hálás vagyok a vasárnapi dologért.
Isten: - Miért is?
András: - Dehát úgyis tudod.
Isten: - Hát persze, de neked kéne elmondanod.
András: - Mint egy terápián?
Isten: - Valahogy úgy.
András: - Oké. Vasárnap este volt egy jó  kis vesegörcsöm. Nagyon megijedtem, de az Angyal ott volt végig mellettem, és végig szorította a kezem. Azon gondolkodom kérhetek-e többet ennél?
Isten: - És mit gondolsz?
András: - Talán nem.
Isten: - Hm... És most már hiszel?
András: - Nos...  ... őszintén szólva még nem.
Isten: - Kár.
András: - Mindenesetre nagyon hálás vagyok és fogalmam sincs, hogy meg tudom-e  hálálni valaha is neki.
Isten: - Majd meglátjuk. Most viszont mennem kell, mert eszembe jutott valami. Pusz.
András: - Pusz.
Lerakják a telefont.
Isten: - Mihály! (...semmi...)  Mihály! (...semmi...) Mihály! Hol van mászkál megint ez az ebadta!
Mihály: - Igen Főnök?
Isten: - András angyala egész jól halad a sráccal, nem?
Mihály: - Szerintem is, bár a srác egy kicsit fafejű.
Isten: - Lehet, de most az angyalról van szó. Kapjon egy szóbeli dicséretet.
Mihály: - Értem. Az finom lesz.

Vasárnapi ebéd vörösborral

Vasárnap eljött annak az ideje, hogy a szívemhez legközelebb álló nőket bemutassam édesanyámnak. Egy ideje már elkezdődött a tapogatózás mindkét részről, azaz Carmen többször is megjegyezte:
- Meddig rejtegeted még az édesanyádat?
Édesanyám pedig:
- Most már meg kéne ismernem ezt a híres Ritát és Carment!
Két tűz közé kerültem. ;-) Mit volt mit tenni meghívtuk a lányokat egy vasárnapi ebédre. Anyám ugyan azon aggódott, hogy a vegetáriánus Macsnak vajon lehet-e zsírban sütni, Macs meg azon, hogy tud-e majd illedelmes kislányként ücsörögni hosszú ideig, de végül mindenkinek, minden sikerült (sőt élek a gyanúval, hogy Macs jófejségből vette föl egyik kedves, lányos ruháját). Carmen egy nagyon csinos lila felsőben és nyakláncban jelent meg, ami szerintem nagyon jól állt neki. Anyám talán túlságosan is kitett magáért, mert annak ellenére, hogy utál főzni, készített sajtos rántott szeletet, rántott brokkolit, zöldségköretet, rizst, uborka-, burgonya-, és gyümölcssalátát.
Persze az egészből én jártam a legjobban, mert kaptam még tortát is. De legjobban annak a gravírozott üveg vörösbornak örültem, melyen ez állt:
Princz András, aki csinos, szép és okos is! :-))))

Pécsi performansz

Szombaton részt vettem életem első meleg-egyesületes kitelepülésén Pécset az Esélyek Napján. Gondoltam díszbuzi (-queer) még sosem voltam, egyszer ezt is ki kell próbálni. :-) Macs, és VZs élő könyvként működtek, én és egy Gábor nevezetű helyes fiatalember a standnál voltunk. Macs előre figyelmeztetett, hogy nagy forgalomra ne számítsunk, én így is tettem (azaz nem számítottam). A rendezvény a Barbakán kertben tartották, a helyünket a színpadhoz közel jelölték ki, ahol a roma zenekarok már javában fülsiketítően játszottak. Azt gondoltam, hogy itt kb. 2 órát bírok ki, aztán nekiállok a tömegmészárlásnak. Szerencsére a rendezők azt mondták, hogy bárhol felállíthatjuk a standunkat, ahol találunk helyet, így egy szinttel lentebb, a rendezvény közepén, az élő könyvek közelében tanyáztunk le. Mint később kiderült ez kifizetődött, mert legalább azok egy része velünk akart beszélgetni (köztük a roma élőkönyv, egy lány, aki nagyon helyes és érdeklődő volt). Az 5 és fél óra alatt kb. öten-hatan jöttek érdeklődni, úgyhogy a szórólapok, és a könyvek 96%-át visszahozhattuk. Én mégsem keseredtem el, mert azt gondolom, itt a jelenlét volt a fontos, azaz hogy megmutattuk, bizony vannak meleg szervezetek, és hajlandóak is eljönni.
Miközben együtt üldögéltünk a standunknál fenn a színpadon tangót kezdtek el játszani. VZs kapva kapott az alkalmon és felkért tangózni. Nem kérettem sokat magam, hanem nekiálltunk a füves-göröngyös, murvás területen tangózni. Nem volt könnyű, de sikerünket bizonyítja, hogy állítólag többen is elkezdtek fotózni, és ugyan tapsot nem kaptunk, de talán performanszunk hagyott némi nyomot a pécsi résztvevők lelkében! :-)))

Szép lenne

"Ó Uram, add ne arra törekednem, hogy engem vigasztaljanak, hanem, hogy én vigasztaljak, ne arra, hogy engem szeressenek, hanem, hogy én szeressek, ne arra, hogy engem megértsenek, hanem, hogy én megértő legyek, mert aki ad, az mind kap, aki magáról megfeledkezik, az talál, aki megbocsát, az nyer bocsánatot..." 

Assisi Szent Ferenc

Szép lenne, ha tudnék így működni, de nem tudok. Csak valami halvány másolataként.

Moduláris Queer Párkapcsolat ©

4 napos Gazsi-gyalogtúrán vettem részt csütörtöktől vasárnapig. A szokásos rohanásos-eltévedtünk-késésbenvagyunk túra volt, bár a szervezés, a szállás, és az időjárás tökéletes volt. Szerencsére látásból sok mindenkit ismertem, és még Sztell is ott volt, mint egy védőpajzs a saját magam által generált  kirekesztődés érzése ellen. Persze 34 ember számomra már egyébként is egy kezelhetetlen embermennyiség. :-) Végül is Sztellel kerültem egy kétágyas lányszobába, ami már csak azért is előnyös volt, mert nem kellett senki horkolását hallgatnom, ami engem egyébként is nagyon zavarni szokott. A nappalok túrázással, az esték alkoholizmussal teltek, bár mi mindkettőn csak részlegesen vettünk részt, azaz a csütörtök kivételével minden nap rövidített túraútvonalat tettünk meg, ill. a hajnalig tartó ivászatból is egy idő után kivontuk magunkat. Az elsőt nem így terveztem, mert a Camino Portugues-re készülve teljes felszerelésben és távon kellett volna gyalogolnom, de látva Gazsiék tempóját inkább lemondtam róla. A második esetén a csoportfóbiámon kívül a fáradtság, a korai kelés szükségessége és az alkohol álmosító hatása játszott jelentős szerepet :-).
A túrán találkoztam Gyuri nevű meleg ismerősömmel, akivel régen nem beszéltem már, így sok mindenről tudtunk beszélgetni. Többek között arról is, hogy volt egy barát-barátnője, akit nagyon régóta ismert és olyan közel kerültek egymáshoz, hogy az végül szó került arra is, hogy összeköltöznek és egy párt fognak alkotni, annak ellenére, hogy a szexuális kapcsolat nem volt/lehetett közöttük. (Sajnos az már valamiért nem derült ki, hogy miért nem tették meg végül.)
Az ilyen kapcsolat - kissé tudományosan fogalmazva - moduláris, azaz a felek csak azokat a modulokat rakják bele, amelyeket a kapcsolatban meg szeretnének élni, pl.: szeretnének gyereket, de nem szeretnének közös baráti társaságot, stb., stb. Az a nagyszerű ebben, hogy számtalan variáció lehetséges, és ebben nem köti őket a társadalmi előírások (isten-haza-család, stb.), ill. így sérül legkevésbé a személy önállósága.
A fentiek elgondolkoztatott arról, hogy számomra mennyivel fontosabb egy szeretetkapcsolat, egy érzelmi közösség, mint a szexualitás (amiről ez esetben sem kell feltétlenül lemondani). Sokkal lényegesebb talán a partnerek közti összhang, a közös érdeklődési kör, a tolerancia, a közel azonos mértékű intelligencia, és így tényleg lényegtelenné válik például a nem vagy a szexuális orientáció. Egyáltalán nem gondolom, hogy egy párkapcsolat megoldaná a problémáimat, de eléggé stabilnak gondolom magam, hogy egy ilyet vállaljak.
És beletehetném kedvenc moduljaimat is. :-)

Westlife - Flying Without Wings

6 év után ismét találkoztam Szívem Egyetlen Királynőjével. Egy középiskolába jártunk, egy padban ültünk. Meleg fiú, lány barát? Tipikus meleg sztori? Cseppet sem. Az introvertált és az extrovertált fura kapcsolódása. Barátságunk régi, és visszagondolva elég mély is. Ő volt talán az első hetero, akinek elmondtam, hogy meleg vagyok. Akkor miért is szakadt meg? Nem tudok visszaemlékezni... Elsodródtunk egymástól, majd egy idő után nem volt visszaút a hallgatásból. Ő volt a bátrabb és felhívott. Találkoztunk. Nem változott. Intelligens, nyílt szívű és szarkasztikus mint rég. Mégis valahogy másként beszélgettünk. Mert idősebbek lettünk? Nem. Én változtam meg. Régen is figyeltem az embereket, de nem tudtam megérteni mi zajlik bennük.
Kétgyermekes anyuka, feleség. Angolt tanul és...   .... gitározik! Miért nem lepődöm meg? Szerintem bármire képes, oly kreatív. Ha rá gondolok egy szó jut hirtelen eszembe: Szabadság! Szállni szeretne és szárnyai is vannak hozzá. Nos, Felség?

Budapest, te csodás!

Macs és Előd Schneebergről hazafelé menet arról beszélgettek, hogy ki melyik városba élne szívesen. Én nem vettem részt a társalgásba, mert hátul ültem a kocsiban és nehezen hallottam őket, de elgondolkoztam az én válaszomon. Számomra legszimpatikusabb város Graz, amely elég kicsi, de hangulatos, ötvözi az osztrák gemütlichkeit-et a mediterrán hangulattal. Eltöltenék ott egy időt, de azért oda nem költöznék. A tényleges választásom Berlin lenne, ahol ugyan én csak 2x és akkor is csak nagyon rövid ideig tartózkodtam, de mind a város metropolisága, mind a németekre a II. világháború után kényszerített tolerancia, mind a tényleges polgári gondolkodás számomra szimpatikus. Persze a költözésre kevés az esély.
Belegondolva azonban mostanában egyre jobban érzem magam Budapesten. A város épül-szépül és egyre élhetőbbé válik, az épületek, hidak, közterületek megújulnak, hangulatos vendéglátó helyek nyitnak. Lassan lassan talán a tömegközlekedés is megújul (több villanyost, kevesebb autóbuszt!), visszaszorul a autóforgalom, sőt a kerékpárosközlekedés jelentősen kezd teret hódítani. Mintha több lenne a zöld terület is, bár lakhelyem szerencsére elég zöld. Mindent megtalálok a városban, amire szükségem van a sportolástól kezdődően, a kultúráig. Queerként a szubkultúrális lehetőségeim is megvannak, bár még némi akadályokkal. :-) A társadalom is lassan-lassan változik, már van egy erős polgári gondolkodású városlakóréteg is, akik normálisan élnek, gondolkodnak. Mindent összevetve jól érzem magam itt és jórészt csak rajtam múlik, mit hozok ki az itteni életemből.

Új salsa - új táncélet?

Szerdán Margaríta bejelentette, hogy májusban már nem lesznek szerdai haladó kurzusok (standard, latin), mert olyan kevesen vagyunk (3 pár), hogy nem tudja tovább vinni a csoportot. A szerdai kurzus összevonja a keddivel, ami egy szinttel alacsonyabb mint a miénk. A fentiek előre borítékolhatóak voltak, de az ember mindig bízik, hátha mégse. Ezzel a lépéssel egy állandó és egy alkalmi táncpartneremet fogom elveszíteni, jelesül VZs-t és az Atyát. Magáért a standardért nem voltam nagyon oda, de VZs-t az idők folyamán nagyon megkedveltem és sajnálom, hogy max. csak a táncesteken fogok tudni vele táncolni, bár remélem más dolgokban együtt fogunk tudni működni. Az Atyát azért veszítem el, mert természetesen Maccsal folytatom tovább a táncot keddenként, hisz ő az én kitartó és hűséges táncpartnerem, immár talán 1,5 éve. Sajnálom az Atya elvesztését is, hisz vele éppen most kezdtem el - igaz rendszertelenül - keddenként járni. :-(
Úgy néz ki tovább kell lépnem, ezért elkezdtem tánciskolát keresni és meg is találtam a megoldást. Már régebben rátaláltam a New York tánciskolára, ahol most csütörtökönként 19 órától van salsa kurzus a Somogyi B. utcában, ami számomra olyan közel van, hogy még késő délutáni munkából is oda tudok érni. A kurzus május 12.-től indul, és bár csak 5 hetes, de legalább eldönthetem jó-e ez nekem, és a - szerintem méltatlanul mellőzött - salsát is gyakrabban táncolhatom. Továbbá ez egy menekülési lehetőség lesz Kriszti számára is, ha a kezdő tanfolyam mégis csak megszűnne, mert ez a lehetőség is fenn áll jelenleg.
Kissé félek ettől a hetero közegtől, mert eddig tudatosan, vagy tudat alattitól vezérelve, mindig meleg közegben forogtam, szinte mindenben. Eldöntöttem, hogyha mégis valamiért coming outolni kell, akkor ezt is meg fogom tenni, legyen annak bármi a következménye.

Szívek szállodája 3. évad - részlet

(Emily- nagymama, Loreley - anya, Rory - lány) Emily és Loreley kapcsolata nem a legjobb. Loreley Emily által szervezett árverésen meglát egy vonzó férfit, de nem tudja meg a nevét. Rorival megbeszéli, hogy csak Emilytől tudhatja meg a nevet, de nem akarja őt megkérdezni, bár nagyon szeretné.
Közös vacsora.
Rory (miközben jelentőségtelejesen Loreleyre néz): - Képzeld nagyi, anya látott valami érdekeset az árverésen!
Emily: - Tényleg? Én is vettem egy-két dolgot. Mi volt az Loreley?
Loreley (miközben mérgesen Roryra néz): - Ó igen, vettem egy helyes asztalkát a szállodába.
Rory (miközben ismét jelentőségteljesen Loreleyre néz): - Más is volt amit anya érdekesnek talált!
Emily: - Ó igen? És mi volt az Loreley?
Loreley (miközben mérgesen visszanéz Roryra): - Ó csak egy csinos katonaláda, ami majd jó lesz Rorynak a katonaiskolába! Ugye, Rory? :-)))         

Beteglátogatás pizzaevéssel.

Vasárnap felszaladtam Carmenhez a szokásos adag ásványvízzel, és gyorsan fel is porszívóztam nála. Sajnos szüksége van ezekre a segítségekre, mert a porckorongsérve csak nehezen javul, annak ellenére, hogy szorgalmasan tornázik. Múltkor annyira zsibbadt a lába, hogy még injekciót is kapott, de az legalább segített neki. Szomorúan mesélte, hogy legjobb barátnője is kórházba került valami légmell szerű dologgal, de tekintettel a betegségére nem tud bemenni hozzá látogatóba, pedig az rögtön meglátogatta őt, mikor neki volt baja. Láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, ezért felajánlottam, hogy elviszem kocsival a kórházba, ha utána bejön velem a Mysterybe, mert nekem meg mindenképpen beszélnem kellett Bercivel a PRIDE-os infoközpont ügyében. Mindjárt jobb kedve lett, úgyhogy be is mentünk Korányi kórházba, ahol már a lány családja is ott volt, így én inkább félrehúzódtam ki a folyosóra, mert nem akartam a beteget zavarni. A látogatás végén persze mégiscsak bevonszolt a kórterembe, ahol én lettem nagyon zavarba, mert Carmen elkezdte ecsetelni, hogy én mennyit segítek neki, meg ilyesmi.
1 órás késéssel végre beérkeztünk a bárba, ahol Berci elmondta az infoközpont részleteit, meg a szükséges tudnivalókat. Úgy néz ki Dáviddal ketten visszük a boltot (+ 3 fő PRIDE szervező tevékenykedik majd ott) június 11. szombattól 17. péntekig reggel 8 órától délután 3 óráig, onnantól Berci viszi tovább. Alkoholt nem árulunk, de ha így akarta volna akkor nem is vállaltam volna, mert nincs kedvem spicces emberekkel tárgyalni (viszont meg kell tanulnom kávét főzni). Dávid beszél angolul, én meg vállaltam a német idegenvezetést. :-) Szerintem jó párosok leszünk mi ketten! (Ha Berci engedi, akkor a Facebook-on meghirdetem, hogy ismerőseim látogassanak meg. :-) )
A végén még megettünk Carmennel közösen egy pizzát, aztán hazavittem. Szerintem sikerült egy kicsit felvidítani, meg legalább ki is beszélhette magát másokkal is. ;-)

Pszinapszis

Macs hathatós segítségével tegnap ingyen kimehettem a Pszinapszisra (pszichológiai tréningek és előadások), sőt még azt is elintézte, hogy részt vehessek az általam kiválasztott asszertivitás tréningen, amely 10 órakor kezdődött. Mondanom sem kell, hogy épp hogy beértem a helyszínre, bár Macs figyelmeztetett, hogy az máshol van így korábban kell odaérni a regisztrációhoz. A 3 órás tréning a szokásos módon működött, azaz körbeültünk, a tréner pedig az első 1,5 órában elméletet adott le, aztán némi szituációs gyakorlat ment, meg kérdések. Az elméletet én már a Második Alapítványos önismereti tréningről ismertem, viszont megtudtam, hogy a manipuláció nem feltétlenül rossz, hanem esetlegesen szükséges, ha az "egyenes út" valamiért nem működhet. Inkább arra kell figyelni, hogy a befolyásolási technikánk ne "hatalmasodjon el rajtunk" és ne ezzel próbáljunk meg minden helyzetet megoldani. Ez tréning számomra inkább egy felkészülési próba volt az általam őszre tervezett (számomra félelmetes) pszichodráma részvételre. Bár igaz, hogy itt sem tudtam megszólalni, de legalább szoktam a közeget.
A tréning után visszamentem a főépületbe megkeresni Macsot, aki ott élő könyvként funkcionált. Sajnos éppen ki volt kölcsönözve, így először a Melegség és Megismerés standjánál lévőkkel, majd a HIV-vonalasokkal beszélgettem. Aztán vettem egy szendvicset és kiültem a tetőteraszra, ahol találkoztam egy lánnyal, akivel együtt voltunk a tréningen. Nagyon jól elbeszélgettünk ebédelés közben, sőt még azt is remekül vette, hogy melegek és leszbikusok vagyunk.:-) Közben Macs felszabadult, így elmehettünk teázni.
15 órakor kezdődött az előadás a halálközeli élményekről, amelyre VZs-vel ültem be, aki ugyancsak élő könyvként vett részt a rendezvényen. Az előadás nagyon érdekes és egyben félelmetes volt számomra. Érdekes volt, mert nagyon jó előadója volt, azaz érdekesen (sok esetet elmesélve), közérthetően,  nem szakzsargonban mondta el az előadás tartalmát. Főleg az élményekre vonatkozó magyarázatok érdekesek, azaz: a biológiai, a pszichológiai, az ezoterikus, és az ezek keveréke. Mindegyiknek van igazságtartalma, de mindegyik hiányos. Félelmetes volt, mert arról beszélt ami mindenkit érdekel, hogy mi történik azután, miután tényleg minden számunkra ismert dolog megszűnik és egy teljesen ismeretlen létformába lépünk át. Számomra hátborzongató volt.
Az előadás után még részt vettünk az aulában egy közös merenga táncon egy fellépő salsa-iskolával, ami aranyos volt. (a lányoknak nagyon csinos, viszont a fiúknak szerintem idétlen ruhájuk volt.)
Fél 6-kor kezdődött Macs előadása, amire egy Második Alapítványos kollégával ültem be. Az előadás a Melegség és Megismerés Programról szólt, ami röviden annyi, hogy melegek és leszbikusok közép és felsőfokú oktatási intézményekben előadásokat tartanak a melegségről. Némi technikai problémák ellenére Macs remekül adta elő a témát (ezért is irigykedve nézek fel rá :-)) a probléma inkább az volt, hogy talán a késői időpont miatt már csak kevesen vettek részt rajta. Szerintem most a Pszinapszison történő jelenlét a legfontosabb, azazhogy el ne tűnjünk sehonnan sem. Ezekben a melegek számára kedvezőtlen időkben legalább az állásainkat tartanunk kell!

Intermennyei hívás

Isten: - Halló!
András: - Helo! Megint én vagyok az, András.
Isten: - Helo! Hogy vagy?
András: - Ma egy kicsit szarul.
Isten: - Na mondd.
András: - Szerinted mindent megteszek, ami tőlem telik?
Isten: - Szerinted?
András: - Ha csak visszakérdezel, úgy hívhatnám a pszichológusomat is!
Isten: - Az segített rajtad?
András: - Igen, de már megint visszakérdeztél. Tehát?
Isten: - Nem válaszolhatok. De majd küldök jelet, abban állítólag jó vagyok.
András: - És ha megkérdezném az Angyalt?
Isten: - Jó ötlet.
András: - Nem is tudom... Mostanában olyan sok a dolga. Végzi a küldetését.
Isten: - Ez a dolga.
András: - Nem lehetnék én is angyal? (A telefontól elfordulva: - A szexnélküliség például már egész jól megy.)
Isten: - Majd meggondolom, és küldök jelet róla. Pusz.
András: - Grrrr. Oké.
(Jó éjt Dorottya!)

Vakfutás

Vasárnap Maccsal részt vettünk a VIVICITTÁ-n, ahol 11,2 km. futottunk. A futáson megláttunk egy futópárost, akik közül az egyik látássérült volt. Macs már régebben mesélt egy ilyen futásáról, és én már akkor eldöntöttem, hogyha lesz lehetőség én kipróbálom. A pároson egyenpóló volt, amin rajta volt az internetes elérhetőségük is. Kiderült, hogy szerdánként tartanak edzést a Margitszigeten, ami azért tökéletese nekem, mert a félmaratonra történő edzés egyik részét úgyis hétköznap kell tartanom. Másnap felvettem velük a kapcsolatot, és szerdán már ott is voltam velük a szigeten. Az egyesület külön öltözőt bérel az atlétikai pályán, így van lehetőség öltözésre sőt zuhanyzásra is. Az edzésre 4 látássérült és 7 segítő jelent meg, elmondásuk szerint csak a rossz idő miatt voltak most ilyen kevesen, de reményeik szerint lesznek majd többen is. Végül egy István nevű 24 éves sráccal futottam egy szigetkört, azzal a módszerrel, hogy a kezünk egy laza kötéllel össze volt kötve. Inkább kocogtunk, mint futottunk, de ez teljesen érthető hiszen nehéz lehet vakon futni, ill. én  még teljesen kezd vagyok ebben a műfajban. Izgultam is, hogy esetleg nem tudom őt jól vezetni, így minden kisebb huppanóról beszámoltam neki. Jó volt látni, hogy a többi futó, milyen előzékenyen félreáll, vagy utat enged. Valszeg már megszokták az ilyen párosokat. Istvánról kiderült, hogy online újságírást tanul egy főiskolán és egy kereskedelmi TV-nél dolgozik hírszerkesztőként, ezen kívül masszőrködik is mellékállásban. Jó hallani, hogy ezek az emberek jól megállják a helyüket a társadalomban. Egyébként elmondták, hogy folyamatosan részt vesznek a futóversenyeken, kerékpároznak, ill. falmásznak, ami persze felkeltette az érdeklődésemet. :-)
Elvileg jövő szerdán is megyek. Azon azonban gondolkodom, hogy jobb lenne, ha lánnyal futhatnék, mert ha egyszer kiderül, hogy meleg (queer) vagyok az lehet, hogy bezavar.

Ki akar a barátom lenni?

A múlt héten kitöltöttem egy asszertivitás önismereti tesztet, és ma Macs odaadta az értékelőlapot. A végeredmény:
- asszertivitás: 9 pont
- manipuláció: 7 pont
- passzivitás: 6 pont
- agresszió: 1 pont
A fentiek alapján saját értékelésem: megvan a magam érdekvédelme, amit mások manipulálásával érek el. Ha az előző ez utóbbival nem elérhető, akkor visszavonulok, mert nincs bennem semmi agresszió.
András leülhetsz, megint egyes! :-(
Nos, ezek után akar még valaki a barátom lenni? :-)

Diner a Paris: Pommes de terre au paprika

Péntek reggel gépre raktam édesanyámat és unokahúgomat. A rosszmájúak kedvéért tisztázandó: a Párizsba menő repülőre. :-) Én jobban izgultam, mint ők, pedig édesanyám 100 éve egyszer (Leningrád-Moszkva Tour), unokahúgom pedig soha sem repült. A becsekkolásnál édesanyám még kikérdezte a szerencsétlen földi MALÉV alkalmazottat, hogy a DEDALON-t vajon mikor kell bevenni? Mondtam is húgomnak, hogy a Zeppelin az biztos jobban hullámzott akkor, mint a mostani gép fog. :-)
Miután sikeresen megszabadultam a rokonságomtól már csak a vacsorával kellett igazából foglalkoznom -  mivel kihasználva az üres lakást, mind péntek, mind szombat estére vacsoravendégeket hívtam.
Az első turnus: Macs, Sztell, Krisztina és Imi. A 18 órás kezdetre természetesen sehogy sem álltam, ráadásul Sztell 10 perccel még előbb is érkezett, mert kocsival nem tudta rendesen kiszámolni az érkezést. Mind Krisztina, mind Macs pontosan érkezett, de Imi megmentette a helyzetet, azzal hogy bejelentette,  késni fog, amit rendesen be is tartott, mert kb. fél 7-re érkezett meg. A többi vendég nem bánta a késést, de a bort szigorúan azonnal felnyitottuk. Imi érkezése után nem sokkal tálaltam a paprikás krumplit, ami szerintük jó lett, de szerintem meg túl paprikás, bár én mindig szorongok, hogy hogyan fog sikerülni a főztöm. Szerencsére Macs készített süteményt, így a étkezés mérlege biztosan pozitív lett. :-)
Végül is a bor megtette jótékony hatását (igaz Sztell gyógyszerszedés miatt nem ihatott) így mindenki elég szabadszájúan beszélt (na persze így már érthető, hogy miért is nem akarom, hogy édesanyám otthon legyen ilyenkor). Természetesen sorra került a leszbikus és a meleg szex is, sőt érintőlegesen a szaunás kalandjaim is. :-)
Engem viszont az érdekelt igazán, hogy Krisztina - aki 7 évig élt Hollandiában -, milyen különbségeket lát a két ország, társadalom között. Elmondta, hogy szerinte a hollandok sokkal nyitottabbak a dolgokra, de egy bizonyos ponttól már nem engednek közelebb magukhoz. Számára ez kicsit furcsa volt. Végül mégis hazatért és azt mondja, hogy itthon van otthon, ami akár pozitív példa is lehet számomra.
Az én félelmem - mint ahogy már egyszer írtam -, hogy itt bezárva Magyarországba lassan belém ivódik ennek az országnak és társadalmának provincialitása, szűklátókörűsége. Sokfelé látom ezt és ez elkeserít.

Queer

Csütörtökön Dorothy felhívott, hogy kellenék interjúalanynak egy műhelymunkájukhoz. Pénteken 7-kor találkoztunk is a CORVIN mozinál lévő kávézóban. Befelé menet közölte, hogy hangfelvételt is kell készítenie, de ne aggódjak, mert az egész anonim. Mondtam, hogy nem aggódom, mert nem gondolom, hogy az anyagom rossz kezekbe kerül. A kérdések elég általánosak voltak, úgymint: diszkrimináció, bántalmazás, comingout, promiszkuitás, vallás vs. melegség, BEKA, PRIDE, stb., stb.
Számomra a lényeges pont akkor jött el, mikor Dorothy megkérdezte, hogy szoktam-e a melegségemen gondolkodni és ha igen mit? Elmondtam, hogy szoktam, és egy ideje főleg azon, hogy nem vagyok meleg, hanem queer. Nem véletlenül Androgün Psziché a blogcímem, ami lehetne Queer Psziché is, de ezt a szót nem igazán szeretem (nem tudom megmagyarázni miért). A queer szónak tudomásom szerint van egy tág meghatározása, azaz: minden ami nem heteró. Szerintem benne van a külső és belső nemi identitás és a szexuális orientáció is. A külső nemi identitásom szerint férfi vagyok, a belső nemi identitásom szerint viszont nem vagyok sem férfi sem nő (angrogün psziché) és ez egyáltalán nem zavar. Szexuális orientációm szerint a Kinsley-skálán kb. a 4 értéken állok, azaz inkább meleg vagyok, de nem zárkóznék el a másik nem elől se, ha úgy hozná a sors. Azt gondolom, hogy a személyiség fontos nem a nem. Persze tudom, hogy ezt a társadalomnak, környezetemnek még nehezebb lenne megemészteni, mint az eddig már lassan befogadott heteró-bi-homo skatulyákat, így nem is erőltetem. Az érdekessége, hogy most először mondtam ki hangosan, hogy queer (androgün) vagyok.

Kölcsön-unoka

A történethez tartozik, hogy a bátyám milliomos (ezzel ő maga büszkélkedik).
Kitaláltam, hogy édesanyám és unokahúgom elmehetnének Párizsba egy hosszú hétvégére. Elintéztem mindent, fizettem anyám költségeit, bátyám hosszú vergődés után kifizette a lányáét. Most indulás előtt édesanyám kért tőle 100 Euró költőpénzt, mire bátyám megkérdezte, hogy mikor tudja visszafizetni. Édesanyám erre megkérdezte, hogy az nem zavarja-e, hogy az öccse kifizette helyette az anyja teljes utazási költségét, és hogy születésnapjára még egy jelképes ajándékot sem kapott? Erre bátyám azt válaszolta, hogy ő azt gondolta ajándéknak, hogy az unokája elkíséri Párizsba.
Mikor édesanyám ezt elmesélte nagyot nevettem, mert annyira tipikus volt. Aztán később már nagyon szomorú lettem, mert rájöttem édesanyámnak mennyire fájhat, hogy folyamatosan szembesülni kell azzal, hogy de facto egy fia van. :-(
(Aztán arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy van egy másik, egy fogadott testvérem és ha édesanyám egyszer majd eltávozik közülünk talán nem maradok egyes-egyedül ebben a nagy világban)

Nem mindennapi élmény

Szombat este beülni készültem Carmennel a Mystery Bárba. Késő délután Olgi jelezte, hogy 8 körül ők is beérnek Dáviddal. Mire beértünk már bent is voltak mindketten Zsolttal, ill. Ricsivel és Tamás párjával kiegészülve. Balázs volt a pultos. Nagyon jól elbeszélgettünk együtt. Hamarosan megjelent Ödön is régen látott Gyuri barátunkkal, majd megjelent szeretett Túravezetőnk is. Legvégül befutott Berci is. A Bár megtelt a barátaimmal és kedves ismerőseimmel, akikkel gondtalanul beszélgettem és nevettem. Mások számára ez biztosan egy mindennapos dolog, de számomra fantasztikusan jó, szívet melengető érzés, élmény volt! :-)) Sok fotó is készült rólunk, remélem lesz lehetőségem közre adni. :-)

Ismét kedd

Remek hír, hogy úgy néz ki az Atya visszatér keddenként táncolni. Már csak azért is jó volt kedden táncolni vele, mert hétfőn Kriszti jelezte, hogy nem tud jönni táncolni, mert beteg a kisebbik lánya (ezért hétfőn tánc helyett a megbeszélés után elmentem alkoholizálni a Második Alapítványos kollégáimmal). A keddi csoport Margaríta legnagyobb meleg csoportja, mert itt 7 pár táncolt egyszerre, nem úgy mint a kezdőben vagy a haladóban. Jó volt ismét találkozni régebbi táncos ismerőseimmel. A hangulatot még segítette, hogy ha késve is, de megérkezett kedves (és szép arcú, jó testű) kis operaénekesünk, aki mindig alapozni szokott a tánc előtt, így folyamatosan biztosítja a jó hangulatot. Atyának, mint mindig most is jó kedve volt és ez mindig át is ragad rám. Persze folyamatosan ugratjuk egymást. Bár kissé esetlenül táncolt, hisz több mint fél évet kihagyott, de szerintem lassan vissza fog rázódni. Azt mondta, hogy ő is örül, hogy táncpartnere leszek, mert feszélyezte, hogy múltkor egy profi táncossal kellett táncolnia.
Az óra után még beültünk a Club 93-ba, ahol most már biztosak lehetnek a biszexualitásomban, hisz Maccsal is odajárunk a szerdai órák után. :-)