Utolsó keringő Bécsben

Mivel Livinek már jó előre megígértem, hogy megnézem első társastánc versenyüket, ezért szombaton Maccsal felkerekedtünk és elautóztunk Bécsbe. Szerencsére a verseny ugyanott volt, mint tavaly, így az interneten előre megkerestem az utcát, s ezért elég könnyen meg is találtuk azt. Livi nagyon örült nekünk, így úgy gondolom, hogy ha jelenlétünkkel egy kicsit is tudtunk segíteni neki az első megmérettetésén, akkor már megérte a 3-3 óra vezetést az esőben. Sikerült felvenni a táncukat videóra, azonban a díjátadás fényképezését jól elszúrtam, mert rosszul használtam a fényképezőgép exponáló gombját. :-(
A táncverseny alatt megerősödött az a korábbi elhatározásom, hogy több azonos nemű táncversenyt nem fogok megnézni, mert úgy gondolom, hogy az eddigiek alapján mindent és mindenkit láttam már, szinte ugyanazok az emberek és ugyanazok a mozdulatok. Egyszerűen beleuntam a verseny nézésébe. Ha valaha is elmegyek versenyre, akkor táncolni fogok, és persze a magyar résztvevőket nagy ívben el fogom kerülni, akik teljesítménye előtt ugyan megemelem képzeletbeli kalapom, de taszít az a nagyképűség, amivel sokszor előadják magukat (tisztelet a kevés kivételnek).

Ezzel a rövid táncos bejegyzéssel be is zárom a nyilvános bloggomat, melyet mint meleg hobbytáncos indítottam. Úgy érzem a továbbiakban nincs mit mondanom a nyilvánosságnak, ill.olyan gondolatokat írok le majd, melyeket senkivel sem szeretnék megosztani.

Száz év magány

Mostanában a munkahelyemen egyre több feladatot kell elvégeznem, azért mert az új fiatal ügyvezetőnk egy dinamikus személyiség, aki a céget fejleszteni szeretné. Célkitűzésével részben egyet is értek, azonban ennek a megvalósításának a gyorsaságával nem. Azon kívül, hogy szeptemberben elköltözünk (egy szebb-jobb helyre), mellette a sok kis felújítási projekt mellett, bevállalt egy nagy projektet, azonban szerintem mindehhez nincs megfelelő emberi kapacitásunk, így kezdődik a kapkodás, lótás-futás.
A fentiek jelentősen kihatnak a Második Alapítványi munkámra, ahol emellett ugyancsak begyorsítani akarnak, ráadásul ugyanúgy megfelelő kapacitás nélkül. Szomorúan, de be kellett látnom, hogy így már nincs elég energiám és türelmem az Alapítványi munkámra és elkezdtem szisztematikusan leépíteni a feladataimat, ami valószínűleg sokakban ellenérzést és sértődöttséget fog kiváltani, mégis az én-védelmem miatt meg kell tennem. Külön fájdalom, hogyha többen egy kicsivel többet tennének az Alapítványon belül, akkor a rendszer sokkal simábban működne. Természetesen tudom, hogy vannak, akik nem tudnak többet beletenni és vannak akik meg nem akarnak, így el kell fogadnom, hogy ez a helyzet. Ettől persze még frusztrált vagyok, lelkiismeretfurdalásos, ingerlékeny és visszahúzódó, ami csak rontja a helyzetet.
Félelmem, hogy visszahúzódásommal, szerepcsökkenésemmel még csak jobban izolálom magamat a közösségben és ez rossz tapasztalat lassan a szociális kapcsolataimra is ki fog hatni, azaz teljesen elmagányosodom, egy saját kis elefántcsonttornyomba szorulok, ahol majd az alkohol fog gyógyítani. Megfigyeltem, hogy a közösségemben hogyha én nem megyek oda valakihez, akkor szinte soha senki sem jön oda hozzám, senki sem figyel rám, (ill. ha én nem keresem a barátaimat, akkor ők nem vagy csak ritkán keresnek.) Valószínűleg nem vagyok egy izgalmas személyiség. Persze eddig legalább hasznos, mert elvégeztem az unalmas és babrás munkát, és még másokra is odafigyeltem közben.
Kérdés, hogy akarok-e továbbra is jó fiú lenni, vagy itt az ideje, hogy megbarátkozzam az igazán csak saját jólétével törődő, ám magányos személyiségemmel.