Oranje Eiland avagy a Rotterdam Projekt

Pénteken regisztráltunk Maccsal a július végén rendezendő rotterdami Eurogames-re. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna jelennie a futás kiírásának, de ez csak a napokban történt meg, ráadásul igen rövid kedvezményes fizetési határidővel. Végül is az 5 km.-t és a félmaratont választottunk, hiszen nekem már azóta fáj a fogam rá mióta Macs megcsinálta, és így most ő a példaképem. :-) Viszont tudatosítanom kellett magamban, hogy addig már csak szűk 5 hónapom van, ami alatt fel kell készülnöm 21 km. távra. Mostanáig hetente egyszer jártam a Margitszigetre - mostantól Oranje Eiland - ahol 1 szigetkört futottam le, azaz 5350 m.-t. Rotterdamig 4 ilyen kört kell tudnom megtenni!
A mai nap volt a felkészülés 0. napja. Azt gondoltam, hogy kezdetnek felmérem futóerőnlétemet, azaz megpróbálok 2 szigetkört lefutni. Úgy gondoltam, hogy ez különös nehézség nélkül menni fog, mert eddig csak azért futottam egyet, mert nem volt kedvem valahonnan visszagyalogolni a kocsihoz. Másfél szigetkörnél (Sztálin hídnál, a fiatalabbak nézzenek utána) ébredtem rá, hogy ez nem is lesz olyan könnyű mint gondoltam.  A Hajós Alfréd uszoda végéig némileg kétségek közt voltam a sikert illetőleg, de utána már tudtam, hogy ezt a meccset meg fogom nyerni.
Androgün Psziché - Oranje Eiland 1:0 :-)
Persze tudom, hogy ez csak kezdeti siker, és a következő hetek ennek a távnak a stabilizálását kell majd szolgálnia, aztán a folytatás még nehezebb lesz. (Ráadásul be kell ruháznom egy igazi futócipőre.)

Különös publikáció

Múltkor Dorothy megkérdezte, hogy miért írok bloggot. Nem tudtam rá egyértelmű választ adni, most már igen. Azért írok bloggot, mert bennem is megvan az az emberekben meglévő igény, hogy megmutassák magukat, gondolataikat. Ezt általában személyes beszélgetésben, csoportos társalgásban, előadásban vagy írásos formában teszik meg. Az első három esetben saját magam miatt korlátozva vagyok. A személyes beszélgetésben általában befogadóbb vagyok mint a partnerem, azaz nagyon érdekel az ő személyisége, a vele történtek, de ez visszafelé keveseknél szokott működni, azaz nem kérdeznek és én ezt úgy értelmezem, hogy nem érdeklem őket. Ez persze nem biztos, hogy igaz, de ettől még ezt érzem. Mindez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátaim, hanem inkább azt, hogy kevés a jó ismerősöm. A csoportos társalgásban a helyzet hasonló, itt is az input működik, az output nehezen, főleg, hogy ebben az esetben "versenyezni kell" sok asszertívebb emberrel a figyelemért. Munkámból adódóan előadást ugyan szoktam tartani, de az teljesen szakmai és nem rólam szól, így az könnyebben is megy.  Marad az írásos kommunikációs csatorna, ami csak itt nyílik meg, így én itt "adom ki magamat". Mint a legelső bejegyzésben írtam ennek a rám vonatkozó veszélyei nem zavarnak (habár ez a közlésfajta kontrollálatlanul jut el a felhasználókhoz), sokkal inkább, hogy a bloggban szereplőknek ebből ne legyen hátrányuk. A saját veszélyeimet elviselem, mert tudom, hogy őszintének lenni (és szeretni) mindig kockázatos.

Hattyúkirálynő filmje

Szombaton Maccsal és Sztellel megnéztük a Fekete Hattyú című filmet a Puskinban. A film után beültünk a mozi kávézójába, ahol a lányok elmondták, hogy nekik nem igazán jött be a film. Mostanáig gondolkodtam rajta, de nekem meg igen. A film egy fiatal balerináról szól, aki a teljes életét a balettnek, jelen esetben a Hattyúk tava főszerepének rendeli alá. A lánynak nincs magánélete, az édesanyjával él, aki saját beteljesületlen vágyait rajta kéri számon. Nincs párja, nincsenek barátai, nincs érzelmi, sem szexuális élete, csak a tánc. A nehezen elnyert főszerep azonban magába szippantja őt: látomásai, tévképzetei lesznek, szorong, agresszíven viselkedik, rosszul lesz, akaratlanul cselekeszik, stb. Nagyon sok esemény történik vele, de ezek nagy része csak a fejében, vagy egészen másképp történik, mint ahogy ő érzékeli. A felgyülemlett feldolgozatlan eseménytől és stressztől lassan elveszíti a maradék józan ítélőképességét, addig a pontig, míg a bemutató alatt saját maga számára teljesen valóságszerű módon (ámde csak a képzeletében) leszúrja balerina vetélytársát, és ezzel a tudattal táncol tovább, míg aztán saját maga előtt is kiderül, hogy saját magát szúrta hasba. Hallucinálva, sebesülten tökéletesen végigcsinálja a finálét, hogy aztán a szerep szerint leessen és meghaljon. A közönség az érzelmes előadás végén tapsviharban tör ki és hősnőnk már csak ezt hallja. Szerintem boldog és kielégült, hogy misszióját beteljesítette. Nem tudjuk, hogy meghal-e a végén, de számomra ez nem is fontos.
Nekem a filmben tetszett a fokozatos megőrülés, és az a konok és hősies küzdelem, amivel a lány ezt a szerepet meg akarta csinálni és ezért bármire képes volt. Talán kicsit sok(k) volt benne a sok véres jelenet és jobb lett volna inkább dramatikusabbra venni.
Nos, vajon mi a közös bennem és benne? :-)

Tanulhatunk-e egy nagymacskától?

Hétfőn kedélyesen üldögéltem Zsolttal a Mystery bárban, mikor megérkezett Ödön Pumával. Nem örültem a fordulatnak, mert nehezen viselem el őt. Tudni kell róla, hogy Puma azon kisebbségi komplexussal küzdő emberek csoportjába tartozik, akik ezt agresszióval próbálják leplezni. Faluról jött fel Budapestre, ahol azóta elhunyt idős Mentorom szeretője/fia lett. Annyira szükséges számára a dominancia látszatának fenntartása, hogy még a baráti társaságban sem tudja ezt levetkőzni, és szükségét látja mindig valakibe belekötni. Viszonyunk akkor vált feszültebbé, mikor egy ilyen kötekedés alkalmával mindenképp le akart győzni szkanderben, de nem tudott, ráadásul 1 év múlva ismét megpróbálta sikertelenül (néha kétségeim vannak afelől, hogy helyes volt-e így megaláznom, de azt hiszem kénytelen voltam ott és akkor megállítani). Azóta keresi az alkalmat, hogy miként köthetne belém, bár ez nem szokott sikerülni neki, mert hárítom ezeket, így megint csak kielégületlen marad. Négyszemközt konszolidáltan el tudunk beszélgetni, de amint valaki bekerül a kommunikációba, azonnal elkezdi a játszmát. A stratégiám vele szemben az elkerülés, mert nem fontos személy számomra és sajnos nem is látok esélyt a kapcsolatunk javítására. Amit mondott az viszont igen.
Gyorsan megkereste azt a pontot, ahol szerinte a legnagyobb fájdalmat tudná nekem okozni, azaz elmondta, hogy mióta 5 hónapja nem látott legalább 5 évet öregedtem. Ez azért lepett meg, mert rádöbbentett arra, hogy ezek szerint a környezetem azt gondolhatja/gondolja, hogy ez a legnagyobb fájdalmam. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontos számomra, hogy jobban nézzek ki, mint az átlag korombeli, és néha játszmázom is ezen, de azt bizton állíthatom nem ez az elsődleges prioritásom.
Pumával kapcsolatban még arra is rájöttem, hogy akár hasznos is lehet számomra, ha figyelek rá, mert így akaratlanul is rá tud mutatni az esetleges vakfoltjaimra.

Vágyak a mélységben

Ma este ismét megnyíltak az alvilág kapui. Mire másodszorra visszamentem a gőzbe, már javában folyt a gruppenszex. :-) Egy izmos srác éppen mellettem állt, majd mellém ült a "műsort" nézve, így én bepróbálkoztam, de elhárított, inkább be akart szállni a "küzdelembe". Helyette mellém ült egy 35 év körüli srác, aki viszont velem akart foglalkozni és tette is. Egy idő után az izmos srác visszatért, de már hiába próbálkozott nálam, már le voltam foglalva. :-) Végül a sráccal bementünk egy kabinba, ahol megtörténtek a dolgok, de nem ez volt az érdekes. A srác folyamatosan udvarolt nekem, hogy milyen jó pasi vagyok, meg hogy ne mondjam, hogy 38 éves vagyok.
- Miért hazudnék? - kérdeztem.
Kíváncsi volt, hogy van-e barátom, és akarok-e? Kicsit lelomboztam, mikor elmondtam, hogy nincs és nem is akarok. Nagyon érdeklődő volt a személyem felé, ami engem egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy szopjon vagy szophassam. Elmesélte a szokásos magyar melegek és a promiszkuitás/párkapcsolat témát, amire én csak tőmondatokban voltam képes válaszolni. Végül elmondta, hogy mennyire jó volt velem és milyen kár, hogy ilyen jó pasi nem akar barátot. Rájöttem, hogy azért jöhettem be neki, mert nem a szokásos durr bele szex volt köztünk, ami itt szokásos, hanem volt benne némi gyengédség is.
Persze én is a gyengédségre vágyom, de ez nem az a hely.

Utak és sebek

A tegnapi Maccsal történt beszélgetésünk tudatosította bennem az eddig is tudott, ámde tudatomból szépen kiszorított igazságot, hogy életünkben az emberek jönnek-mennek, de csak nagyon kevesek maradnak tartósan, és ők sem a végső pillanatig. Sokan kísérnek Caminonkon: van ki elhalad mellettünk, van ki mellett mi haladunk el, van ki csak mellettünk jön szótlanul, van ki mellettünk halad és beszél hozzánk, és van ki belénk karol. Sőt felemel ha elbukunk, vagy akár hátára vesz. Legbelsőmből jövő vágyam, hogy akiket megszeretek, azok örökre velem maradjanak, mert biztonságot és a folytonosság érzetét nyújtják számomra. Micsoda egoizmus és ismeretlentől való félelem ez. Elvárom, hogy mellettem maradjanak, akkor is ha már nem tudok nekik semmi újat nyújtani, és visszatartom őket. Vannak kiket könnyedén elengedek (sőt eltaszítok), vannak akiket csak nehezen, és vannak akiket most úgy érzem képtelen lennék elengedni. Az elsők, akik nem jelentenek sokat mert valami miatt (lehet, hogy önhibájukon kívül) nem tudnak adni vagy esetleg fogadni. Ők karcolások. Gyorsan gyógyulnak. ( Hm... Egy igazán jó ember őket is segítené.) A másodikok azok, akik sokat tettek értem és én is tudtam tenni értük, életem részévé váltak, régóta követik életem és én az övékét. Fáj, ha velük valami rossz történik, vagy látom, hogy nem tudok segíteni, vagy elsodródnak, vagy akár elvesznek. Ők azok a sebek, amelyek begyógyulnak ugyan, de hegek maradnak utánuk. A harmadikok a Pótolhatatlanok. Ha elveszítem őket az attól keletkezett seb sosem gyógyul be. Volt egypár karcolásom, van egy hegem és van egy élő sebem is.
A buddhista filozófia szerint lehetőség szerint senkihez és semmihez sem szabad ragaszkodni, mert annak elvesztése csak fájdalmat okoz. Ez igaz is csak így éppen azt veszíteném el, ami emberi.

Eger2

Egerben másnap 9-kor megreggeliztünk, aztán elmentünk sétálni a városba. Szerencsére szép idő volt és a várba is be lehetett jutni ingyen. Ödön már itt a várban elkezdte az ivást, a büfében ivott egy Unicumot, amit a vár alatti cukrászdában egy újabb borral is megfejelt. Sajnos azt veszem észre magamon, hogy kifejezetten dühít ez a gyengesége, és nem tudom miért, de nem tudom elengedni ezt az érzést. :-( Végül Zsolt kitalálta, hogy Berciék mozgásigényének kielégítése végett menjünk fel a Kékestetőre, ami szinte útba is esik. Fel is mentünk, bár már a parkolóban millióan voltak. Miután nehezen leparkoltunk elkezdtük keresni az éttermet, ahol ebédelni tudnánk. Az egyik zárva, a másik drága volt, így végül a tetőn lévő önkiszolgálóban ebédeltünk meg, ahol szerintem jó volt az étel. Kicsit csámborogtunk a kilátó mellett, majd szépen elindultunk hazafelé. A parkolóban könnyes búcsút vettünk egymástól, aztán Zsolték után - Olgit is magunkhoz véve - mentünk haza. Az úton nagyrészt hallgattunk, csak én beszélgettem Olgival néha. Valahol Gyöngyösnél a távolban megláttam a volt fehér Skodámat, de aztán egy pirosnál ismét elveszítettem, mígnem Gödöllőnél ismét utolértük és együtt álltunk be a pihenőbe. Itt még közösen fogyasztottunk  Carmen által hozott, a 80-as évekből visszamaradt St. Moritz és Dunhill cigarettákból, majd véglegesen elbúcsúztunk egymástól.

Eger1

Szombaton délután indultam Egerbe Carmennel és Dáviddal. Javában kifelé tartottunk a városból, mikor rájöttem, hogy a GPS-ben kikapcsoltam az autópálya használat funkciót, így most azon kívül próbál a gép Egerbe vinni. (aki ismer tudja, hogy a GPS az egyik leggyengébb pontom) Gyorsan elkezdtem a beállítást, mikor is rádöbbentem, hogy így valszeg véget vetek a 93 óta tartó balesetmentes közlekedésemnek, ezért inkább átadtam a gépet a megdöbbent Dávidnak azzal, hogy: - Tessék játsz vele szépen!
Javára legyen írva, hogy végül is be tudta állítani, bár most látta a programot először. Fél 6 körül meg is érkeztünk a panzióhoz, ahol lelkesen fogadtak bennünket a többiek (Zsolt ragaszkodott hozzá, hogy bűbájos és empatikus legyek, mert szerinte ez benne volt a programleírásban. Grrrr!). Zsolttól megtudtam hova megyünk enni, ezért gyorsan felhívtam az Atyát, hogy csatlakozzon hozzánk, aminek eleget is tett, és így már 9-en, mint a gonoszok mentünk vacsorázni egy helyi pincébe. Érdekes módon a frekventált Szépasszony-völgyben ez volt az egyetlen hely, ami fél 10-ig nyitva volt, minden más kora este bezárt. Jóhangulatú beszélgetést folytattunk míg vártunk az ételekre, csak Berci zsörtölődött a kávén, meg a kiszolgáláson, de ez nála biztos szakmai ártalom. :-) Atyánk most is sziporkázott, ami (és persze a bor) feldobta a társaságot. Nekem mai napig hiányzik az Atya a jókedvével és az örökös csipkelődésével, kár hogy olyan ritkán találkozunk. :-(
A panzióba visszatérve én még egy órácskát voltam fenn, aztán 11 körül végleg lefeküdtem a szobánkba, ami hál istennek egy szinten lejebb volt, mint a többieké, így nem zaklatott senki.

A kör

Aki él - az tapasztal.
Aki tapasztal - az elgondolkodik.
Aki elgondolkodik - az kérdez.
Aki kérdez - az megismer.
Aki megismer - az segít.
Aki segít - az elfogad.
Aki elfogad - az megszeret.
Aki megszeret - az félt.
Aki félt - az érez.
Aki érez - csak az él.

A hármas (Akik most csak arra tudnak gondolni azok csalódnak)

Csütörtökön együtt töltöttük az estét hármasban Macs, Dorothy és én a Mystery bárban. (Imit is hívtam, de sajnos a sok munkája miatt nem tudott eljönni. Neki szinte mindig sok munkája van. Kár.) Nos, így most két olyan személlyel lehettem, akiket nagyon kedvelek. Macsot végtelen intelligenciájáért és érzékenységéért, Dorothyt a belőle áradó végtelen szeretetért és jóindulatért.  A két lány persze azonnal felvette a szokásosan pörgős beszélgetési ritmust, amit én csak követni tudtam ugyan, de szívesen hallgattam őket, mert számomra érdekes dolgokról beszéltek, ill. így egyéb Irodai „információhoz” is hozzájuthattam. :-) Dorothy megemlítette, hogy két hete teljes blogomat visszamenőleg kiolvasta, mikor megtudta, hogy van ilyen, de véleményét róla nem osztotta meg velem. :-( Talán csak annyit említett, hogy számára a bizonytalanságom világlik ki belőle. Ez ugyan igaz, de egyetértek azzal az állítással, hogy az emberek nagy része maga is bizonytalan csak kifelé játszák a színházat, amiben én viszont már nem szeretnék részt venni többé.  Ha valaki blogom alapján hülyének, vagy gyengének tart, ám tegye, ez engem oly’ kevéssé fog megérinteni. Én magammal „harcolok”, nem a többiekkel. (persze tudom, hogy a munkámban ez nem tehetem meg, ezért ott én is játszom) Popper Péter jut eszembe, akit a tanítványai elneveztek a bizonytalanság gurujának, mert ő mindig kételkedett, és kérdezett. Ha vele együtt lehetek hülye, akkor nincs is akkora baj. :-)

Az este számomra jól telt, remélem a lányoknak is. Külön élmény volt, hogy a kedvünkért Grétit is lehozták a bárba, aki terápiás kutyaként tudott ott funkcionálni. :-)