Mivel Livinek már jó előre megígértem, hogy megnézem első társastánc versenyüket, ezért szombaton Maccsal felkerekedtünk és elautóztunk Bécsbe. Szerencsére a verseny ugyanott volt, mint tavaly, így az interneten előre megkerestem az utcát, s ezért elég könnyen meg is találtuk azt. Livi nagyon örült nekünk, így úgy gondolom, hogy ha jelenlétünkkel egy kicsit is tudtunk segíteni neki az első megmérettetésén, akkor már megérte a 3-3 óra vezetést az esőben. Sikerült felvenni a táncukat videóra, azonban a díjátadás fényképezését jól elszúrtam, mert rosszul használtam a fényképezőgép exponáló gombját. :-(
A táncverseny alatt megerősödött az a korábbi elhatározásom, hogy több azonos nemű táncversenyt nem fogok megnézni, mert úgy gondolom, hogy az eddigiek alapján mindent és mindenkit láttam már, szinte ugyanazok az emberek és ugyanazok a mozdulatok. Egyszerűen beleuntam a verseny nézésébe. Ha valaha is elmegyek versenyre, akkor táncolni fogok, és persze a magyar résztvevőket nagy ívben el fogom kerülni, akik teljesítménye előtt ugyan megemelem képzeletbeli kalapom, de taszít az a nagyképűség, amivel sokszor előadják magukat (tisztelet a kevés kivételnek).
Ezzel a rövid táncos bejegyzéssel be is zárom a nyilvános bloggomat, melyet mint meleg hobbytáncos indítottam. Úgy érzem a továbbiakban nincs mit mondanom a nyilvánosságnak, ill.olyan gondolatokat írok le majd, melyeket senkivel sem szeretnék megosztani.
2012. szeptember 30., vasárnap
2012. szeptember 9., vasárnap
Száz év magány
Mostanában a munkahelyemen egyre több feladatot kell elvégeznem, azért mert az új fiatal ügyvezetőnk egy dinamikus személyiség, aki a céget fejleszteni szeretné. Célkitűzésével részben egyet is értek, azonban ennek a megvalósításának a gyorsaságával nem. Azon kívül, hogy szeptemberben elköltözünk (egy szebb-jobb helyre), mellette a sok kis felújítási projekt mellett, bevállalt egy nagy projektet, azonban szerintem mindehhez nincs megfelelő emberi kapacitásunk, így kezdődik a kapkodás, lótás-futás.
A fentiek jelentősen kihatnak a Második Alapítványi munkámra, ahol emellett ugyancsak begyorsítani akarnak, ráadásul ugyanúgy megfelelő kapacitás nélkül. Szomorúan, de be kellett látnom, hogy így már nincs elég energiám és türelmem az Alapítványi munkámra és elkezdtem szisztematikusan leépíteni a feladataimat, ami valószínűleg sokakban ellenérzést és sértődöttséget fog kiváltani, mégis az én-védelmem miatt meg kell tennem. Külön fájdalom, hogyha többen egy kicsivel többet tennének az Alapítványon belül, akkor a rendszer sokkal simábban működne. Természetesen tudom, hogy vannak, akik nem tudnak többet beletenni és vannak akik meg nem akarnak, így el kell fogadnom, hogy ez a helyzet. Ettől persze még frusztrált vagyok, lelkiismeretfurdalásos, ingerlékeny és visszahúzódó, ami csak rontja a helyzetet.
Félelmem, hogy visszahúzódásommal, szerepcsökkenésemmel még csak jobban izolálom magamat a közösségben és ez rossz tapasztalat lassan a szociális kapcsolataimra is ki fog hatni, azaz teljesen elmagányosodom, egy saját kis elefántcsonttornyomba szorulok, ahol majd az alkohol fog gyógyítani. Megfigyeltem, hogy a közösségemben hogyha én nem megyek oda valakihez, akkor szinte soha senki sem jön oda hozzám, senki sem figyel rám, (ill. ha én nem keresem a barátaimat, akkor ők nem vagy csak ritkán keresnek.) Valószínűleg nem vagyok egy izgalmas személyiség. Persze eddig legalább hasznos, mert elvégeztem az unalmas és babrás munkát, és még másokra is odafigyeltem közben.
Kérdés, hogy akarok-e továbbra is jó fiú lenni, vagy itt az ideje, hogy megbarátkozzam az igazán csak saját jólétével törődő, ám magányos személyiségemmel.
A fentiek jelentősen kihatnak a Második Alapítványi munkámra, ahol emellett ugyancsak begyorsítani akarnak, ráadásul ugyanúgy megfelelő kapacitás nélkül. Szomorúan, de be kellett látnom, hogy így már nincs elég energiám és türelmem az Alapítványi munkámra és elkezdtem szisztematikusan leépíteni a feladataimat, ami valószínűleg sokakban ellenérzést és sértődöttséget fog kiváltani, mégis az én-védelmem miatt meg kell tennem. Külön fájdalom, hogyha többen egy kicsivel többet tennének az Alapítványon belül, akkor a rendszer sokkal simábban működne. Természetesen tudom, hogy vannak, akik nem tudnak többet beletenni és vannak akik meg nem akarnak, így el kell fogadnom, hogy ez a helyzet. Ettől persze még frusztrált vagyok, lelkiismeretfurdalásos, ingerlékeny és visszahúzódó, ami csak rontja a helyzetet.
Félelmem, hogy visszahúzódásommal, szerepcsökkenésemmel még csak jobban izolálom magamat a közösségben és ez rossz tapasztalat lassan a szociális kapcsolataimra is ki fog hatni, azaz teljesen elmagányosodom, egy saját kis elefántcsonttornyomba szorulok, ahol majd az alkohol fog gyógyítani. Megfigyeltem, hogy a közösségemben hogyha én nem megyek oda valakihez, akkor szinte soha senki sem jön oda hozzám, senki sem figyel rám, (ill. ha én nem keresem a barátaimat, akkor ők nem vagy csak ritkán keresnek.) Valószínűleg nem vagyok egy izgalmas személyiség. Persze eddig legalább hasznos, mert elvégeztem az unalmas és babrás munkát, és még másokra is odafigyeltem közben.
Kérdés, hogy akarok-e továbbra is jó fiú lenni, vagy itt az ideje, hogy megbarátkozzam az igazán csak saját jólétével törődő, ám magányos személyiségemmel.
2012. augusztus 2., csütörtök
Érzések
Dühös vagyok, mert rosszul és rossz időben kommunikálok azzal, akit legjobban szeretek.
Haragszom, mert megbántottam azt, akit legjobban szeretek.
Fáj, hogy csalódást okoztam annak, akit legjobban szeretek.
Rosszul esik, hogy önzőnek gondol az, akit legjobban szeretek (és mégjobban, hogyha igaza van).
Megvisel, hogy nincs kivel ezt megbeszélnem és, hogy most Vele sem tudom.
Haragszom, mert megbántottam azt, akit legjobban szeretek.
Fáj, hogy csalódást okoztam annak, akit legjobban szeretek.
Rosszul esik, hogy önzőnek gondol az, akit legjobban szeretek (és mégjobban, hogyha igaza van).
Megvisel, hogy nincs kivel ezt megbeszélnem és, hogy most Vele sem tudom.
2012. július 22., vasárnap
Egy szoknya - egy nadrág
Sokan (a nők nagy része is) gondolják azt, hogy ha egy férfi női ruhát vesz fel (színész, transzvesztita, partyrésztvevő, stb.), az kedvesen mulatságos dolog - hisz a férfi olyan esetlen benne -, ill. nincs benne semmi kivetnivaló.
Részemről közel sem vagyok ilyen megengedő. Szerintem az esetek döntő többségében ez egy nőket megalázó cselekedet, amelynél az átöltöző férfiak az erős sminkkel, a csiricsáré ruhákkal és a túlhangsúlyozott nőies viselkedésmóddal a női nemet akarják - meglehet, hogy tudattalanul, de - kigúnyolni. A mai magyar patriarchális társadalom szemszögéből a magasabb státuszú férfi megengedheti magának, hogy az alacsonyabb státuszú nő megjelenéséből viccet csináljon. (Két kivételt tudok csak elképzelni: 1. transszexuális nő, aki valóban nőként kíván élni, és ezzel vállalja a társadalmi hátrányokat, 2. a férfiak demonstratív kiállása a nők mellett)
Ugyanígy nem tartom jónak, ha egy nő kifejezetten maszkulin ruhát szeretne hordani, mert ez meg számomra azt sugallja, hogy ő ezzel a megjelenési formával akar magasabb státuszra szert tenni.
Szerintem a megoldás az uniszex ruhák (pl. farmer, kendő, stb.) és a nem nemspecifikus színek (férfiaknak pink, nőknek barna, stb.) viselése jelenti, amelyek inkább a nemek egyenlősége felé mutat, és nem valamelyik nem felé visz. (Egy ideje hiába keresek olyan férfi farmert, aminek a farzsebei díszítettek lennének, nőit pedig nem adnak nekem az üzletekben. Ha nőit kérek, azt mondják nincs a méretemben.)
Tehát nem a nőket, hanem a nőiséget kell férfistátuszba emelni.
Részemről közel sem vagyok ilyen megengedő. Szerintem az esetek döntő többségében ez egy nőket megalázó cselekedet, amelynél az átöltöző férfiak az erős sminkkel, a csiricsáré ruhákkal és a túlhangsúlyozott nőies viselkedésmóddal a női nemet akarják - meglehet, hogy tudattalanul, de - kigúnyolni. A mai magyar patriarchális társadalom szemszögéből a magasabb státuszú férfi megengedheti magának, hogy az alacsonyabb státuszú nő megjelenéséből viccet csináljon. (Két kivételt tudok csak elképzelni: 1. transszexuális nő, aki valóban nőként kíván élni, és ezzel vállalja a társadalmi hátrányokat, 2. a férfiak demonstratív kiállása a nők mellett)
Ugyanígy nem tartom jónak, ha egy nő kifejezetten maszkulin ruhát szeretne hordani, mert ez meg számomra azt sugallja, hogy ő ezzel a megjelenési formával akar magasabb státuszra szert tenni.
Szerintem a megoldás az uniszex ruhák (pl. farmer, kendő, stb.) és a nem nemspecifikus színek (férfiaknak pink, nőknek barna, stb.) viselése jelenti, amelyek inkább a nemek egyenlősége felé mutat, és nem valamelyik nem felé visz. (Egy ideje hiába keresek olyan férfi farmert, aminek a farzsebei díszítettek lennének, nőit pedig nem adnak nekem az üzletekben. Ha nőit kérek, azt mondják nincs a méretemben.)
Tehát nem a nőket, hanem a nőiséget kell férfistátuszba emelni.
2012. július 2., hétfő
Gyengeség
Folyamatosan küzdök az énem sötét és gyáva része ellen. Csatákat nyerek ugyan, de a háború jelenlegi állása szerint továbbra is vesztésre állok...
Egy porcikám sem kívánta, hogy részt vegyek a mai workshopon, melyet Macs vezetett. Bár csak heten jöttünk össze, de persze idegesített, hogy interaktív lesz, azaz meg kell nyilvánulnom, ráadásul egy olyan témában, ami nem érdekel. A bevezető körkérdésre, hogy mit várok a beszélgetéstől sikerült egy olyan semmitmondó és zavaros választ adnom, amit én magam sem értettem, hisz egyébként tényleg semmit sem vártam ettől a beszélgetéstől, azon kívül hogy Macsnak talán létszámilag tudok segíteni. Nem kért rá közvetlenül, magam döntöttem a kialakult helyzet ismeretében. A beszélgetés felére egyáltalán nem tudtam figyelni, mert a szorongásomból kialakuló menekülési kényszeremet és mélyről jövő dühömet próbáltam megfékezni. A workshop végre lement és hazaindultunk, amikor Macs megpróbált rákérdezni, hogy hogyan éreztem magam. Ekkor megpróbáltam nagyon visszafogottan hárítani - ugyanis nem szerettem volna a saját frusztrációmból eredő dühöt rázúdítani arra, aki nem hibás ebben - , de szerintem érezte az erős indulatot bennem.
Miért mentem el mégis a workshopra? Kötelességtudatból, vagy szeretetből?
Azt hiszem szeretetből.
Miért írom le mindezt?
Mert muszáj kiadnom magamból.
Elbaszok ezzel mindent?
Igen.
Újra iszom.
Egy porcikám sem kívánta, hogy részt vegyek a mai workshopon, melyet Macs vezetett. Bár csak heten jöttünk össze, de persze idegesített, hogy interaktív lesz, azaz meg kell nyilvánulnom, ráadásul egy olyan témában, ami nem érdekel. A bevezető körkérdésre, hogy mit várok a beszélgetéstől sikerült egy olyan semmitmondó és zavaros választ adnom, amit én magam sem értettem, hisz egyébként tényleg semmit sem vártam ettől a beszélgetéstől, azon kívül hogy Macsnak talán létszámilag tudok segíteni. Nem kért rá közvetlenül, magam döntöttem a kialakult helyzet ismeretében. A beszélgetés felére egyáltalán nem tudtam figyelni, mert a szorongásomból kialakuló menekülési kényszeremet és mélyről jövő dühömet próbáltam megfékezni. A workshop végre lement és hazaindultunk, amikor Macs megpróbált rákérdezni, hogy hogyan éreztem magam. Ekkor megpróbáltam nagyon visszafogottan hárítani - ugyanis nem szerettem volna a saját frusztrációmból eredő dühöt rázúdítani arra, aki nem hibás ebben - , de szerintem érezte az erős indulatot bennem.
Miért mentem el mégis a workshopra? Kötelességtudatból, vagy szeretetből?
Azt hiszem szeretetből.
Miért írom le mindezt?
Mert muszáj kiadnom magamból.
Elbaszok ezzel mindent?
Igen.
Újra iszom.
2012. június 29., péntek
Eurogames: fitness-wellness délelőtt
Hajnali 7 órára kellett érkeznem a Csillebérci gyerektáborba, ahol a futást (nekem 10 km.) rendezték a EUROGAMES-en. A reggeli futás praktikusnak ígérkezett hisz mára igazi hőséget jósoltak. Az 1. számú bejáratnál már ott állt a rendőrautó, ami kicsit megnyugtatott. Az már kevésbé, hogy a táborba minden gond nélkül beengedett a portás, elég volt annyit mondanom, hogy a rendezvényre jövök. (Tehát felesleges volt az aggodalmam, hogy fénykép nélküli pass-ommal beengednek-e majd, ill. felesleges volt a rendszámomat leadni előre.) A további rendezvényekkel kapcsolatban számomra kissé nyugtalanító, hogy a biztonsági őrök pontosan azok az elhízott, kényszervállalkozó kinézetű férfiak voltak, akik a nagyképűségen kívül semmi máshoz sem értenek, viszont olcsók.
A rajtkapuépítése mellett Gina - a főszervezőlány - már régi ismerősként üdvözölt, mert tegnap a regisztrációkor tőle kaptam meg a felvilágosítást a helyszínnel kapcsolatban. Megnyugtatott, hogy remek helyen parkolok, ill. kinyitotta nekem a férfiöltözőt (én voltam az első versenyző 6.45-kor), majd rohant tovább szervezni, de azért megbeszéltük, hogy az a neonáci, aki ilyen korán felkel, és kijön ide az isten háta mögé, az megérdemli, hogy kicsit utálhasson minket. :-)
Beregisztráltam, megkaptam a KÉK rajtszámomat (107) + ásványvízet, majd elmentem átöltözni. A 8 órás kezdés, ugyan csúszott egy negyedórát, de végül úgy kb. 30 férfi és 5 egész! nő állt be a rajthoz (A beszélgetésekből úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok magyar, de aztán kiderült, hogy hárman voltunk). Érdekes módon a versenyzők 95%-a 40 év felettinek látszott, ezek szerint a fiatal buzik sportja nem a futás! :-)
A pálya jobb volt mint a rotterdami, mert nagyrészt talajon vezetett és fák között (2 kör), így nem igazán éreztem a meleget, sőt azt gondolom, hogy nagyon jó időt futhattam. Hogy mennyi lett ez az azért nem biztos, hogy ki fog derülni, mert a második kör után, mikor nagy nyugalommal kiálltam (a félmaratonosoknak 4 kör volt), akkor azt láttam, hogy a kiállók közül mindenkinek FEHÉR rajtszáma van! Gyorsan megtámadtam Ginát - hogy csak nem rossz rajtszámot kaptam? - ám kiderült, hogy hát persze, így csak besoroltak az előttem befutó után. :-(
Ezek után meglátogattam az ígért medencét, ami 25 méteres volt és rá volt írva: MÉLYVÍZ - CSAK ÚSZÓKNAK! Belemenve kiderült, hogy az egyik végén kb. 80 cm, a másik végén kb. 160 cm mély. :-) A vize egyébként marha hideg volt, így csak kétszer néhány hosszt bírtam úszni, de a melegben ez is nagyon jól esett.
Végül is azt gondolom, hogy egy kellemes fitness-wellness délelőttöt töltöthettem Csillebércen.
Köszönöm FRIGO!
A rajtkapuépítése mellett Gina - a főszervezőlány - már régi ismerősként üdvözölt, mert tegnap a regisztrációkor tőle kaptam meg a felvilágosítást a helyszínnel kapcsolatban. Megnyugtatott, hogy remek helyen parkolok, ill. kinyitotta nekem a férfiöltözőt (én voltam az első versenyző 6.45-kor), majd rohant tovább szervezni, de azért megbeszéltük, hogy az a neonáci, aki ilyen korán felkel, és kijön ide az isten háta mögé, az megérdemli, hogy kicsit utálhasson minket. :-)
Beregisztráltam, megkaptam a KÉK rajtszámomat (107) + ásványvízet, majd elmentem átöltözni. A 8 órás kezdés, ugyan csúszott egy negyedórát, de végül úgy kb. 30 férfi és 5 egész! nő állt be a rajthoz (A beszélgetésekből úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok magyar, de aztán kiderült, hogy hárman voltunk). Érdekes módon a versenyzők 95%-a 40 év felettinek látszott, ezek szerint a fiatal buzik sportja nem a futás! :-)
A pálya jobb volt mint a rotterdami, mert nagyrészt talajon vezetett és fák között (2 kör), így nem igazán éreztem a meleget, sőt azt gondolom, hogy nagyon jó időt futhattam. Hogy mennyi lett ez az azért nem biztos, hogy ki fog derülni, mert a második kör után, mikor nagy nyugalommal kiálltam (a félmaratonosoknak 4 kör volt), akkor azt láttam, hogy a kiállók közül mindenkinek FEHÉR rajtszáma van! Gyorsan megtámadtam Ginát - hogy csak nem rossz rajtszámot kaptam? - ám kiderült, hogy hát persze, így csak besoroltak az előttem befutó után. :-(
Ezek után meglátogattam az ígért medencét, ami 25 méteres volt és rá volt írva: MÉLYVÍZ - CSAK ÚSZÓKNAK! Belemenve kiderült, hogy az egyik végén kb. 80 cm, a másik végén kb. 160 cm mély. :-) A vize egyébként marha hideg volt, így csak kétszer néhány hosszt bírtam úszni, de a melegben ez is nagyon jól esett.
Végül is azt gondolom, hogy egy kellemes fitness-wellness délelőttöt töltöthettem Csillebércen.
Köszönöm FRIGO!
2012. június 20., szerda
Turmstein avagy a félelem lajtorjája update
Ismét Ausztriába ment a csapat (Macs, Sztell, Livi és én), ahol egy Kienthalhütte (1416 m) nevű helyhez túráztunk fel. Nagyon meleg volt így a hüttében én és Sztell ettünk egy nagyon finom sütőtöklevest (soha nem ettem még), ill. mindannyian ittunk némi hűsítő italt.
Rövid pihenő után aztán Livi ajánlása nyomán elindultunk megmászni a menedékház melletti Turmstein nevezetű sziklát ( B. fokozatú klettersteig), ami úgy 20-25 méterre magasodik a ház és a hegy oldala fölé. Én mentem elöl, utánam Macs majd Livi. Az első 5 méter könnyű láncos-kapaszkodós mászás volt, ami nem igazán különbözött a műfalmászástól így biztosan indultam, azonban ezután egy jó 4 méter magas, függőleges szakasz következett, ahol a sziklába beépített vaslépcsőkre (trepni) kellett (ráadásul nagyokat) lépni, melyek valamilyen oknál fogva csak vékony kerettel rendelkeztek, úgyhogy nem nyújtottak igazán jó támaszt. Némi nehézség árán, de feljutottam a szakasz végére, ahol viszont a sziklára tapadva kellett nagy mélység felett átmászni egy peremre. Itt kezdtem csak el igazán félni, és itt mondta Livi is, hogy ő most visszafordul. Hiába kérleltük, hogy várja meg a peremen míg visszaérkezünk, ő hajthatatlan volt (mint általában), pedig aggódtunk, hogy a függőleges szakaszon mi lesz vele.
Végül Maccsal ketten másztuk fel a szikla tetejéig, ahol csodás körpanoráma várt minket. Kicsit kilihegtük magunkat, én meg megpróbáltam megnyugtatni magam, hogy ép bőrrel le tudok mászni a függőleges szakaszon, hisz lefelé mindig nehezebb, mint felfelé. Visszafelé a peremen már láttuk, hogy Livi biztonságban leérkezett, ami ez megerősítette bennem, hogy élve lejuthatok. Kétszer is neki kellett indulnom a lemászásnak, mert mindig jött valaki felfelé. Harmadszorra már akadály nélkül másztunk lefelé, ami könnyebben ment mint gondoltam, de ennek ellenére végig bennem volt a félsz, addig, míg csak mindketten a talajon nem álltunk.
Biztos sokan felesleges hősködésnek, vagy kockázatvállalásnak gondolják amit tettem, de nekem szükségem volt annak a megerősítésére, hogy van bátorságom legyőzni a félelmemet, ill. ezen korlátaimat.
Rövid pihenő után aztán Livi ajánlása nyomán elindultunk megmászni a menedékház melletti Turmstein nevezetű sziklát ( B. fokozatú klettersteig), ami úgy 20-25 méterre magasodik a ház és a hegy oldala fölé. Én mentem elöl, utánam Macs majd Livi. Az első 5 méter könnyű láncos-kapaszkodós mászás volt, ami nem igazán különbözött a műfalmászástól így biztosan indultam, azonban ezután egy jó 4 méter magas, függőleges szakasz következett, ahol a sziklába beépített vaslépcsőkre (trepni) kellett (ráadásul nagyokat) lépni, melyek valamilyen oknál fogva csak vékony kerettel rendelkeztek, úgyhogy nem nyújtottak igazán jó támaszt. Némi nehézség árán, de feljutottam a szakasz végére, ahol viszont a sziklára tapadva kellett nagy mélység felett átmászni egy peremre. Itt kezdtem csak el igazán félni, és itt mondta Livi is, hogy ő most visszafordul. Hiába kérleltük, hogy várja meg a peremen míg visszaérkezünk, ő hajthatatlan volt (mint általában), pedig aggódtunk, hogy a függőleges szakaszon mi lesz vele.
Végül Maccsal ketten másztuk fel a szikla tetejéig, ahol csodás körpanoráma várt minket. Kicsit kilihegtük magunkat, én meg megpróbáltam megnyugtatni magam, hogy ép bőrrel le tudok mászni a függőleges szakaszon, hisz lefelé mindig nehezebb, mint felfelé. Visszafelé a peremen már láttuk, hogy Livi biztonságban leérkezett, ami ez megerősítette bennem, hogy élve lejuthatok. Kétszer is neki kellett indulnom a lemászásnak, mert mindig jött valaki felfelé. Harmadszorra már akadály nélkül másztunk lefelé, ami könnyebben ment mint gondoltam, de ennek ellenére végig bennem volt a félsz, addig, míg csak mindketten a talajon nem álltunk.
Biztos sokan felesleges hősködésnek, vagy kockázatvállalásnak gondolják amit tettem, de nekem szükségem volt annak a megerősítésére, hogy van bátorságom legyőzni a félelmemet, ill. ezen korlátaimat.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)