A múlt hétvégét Ausztriába hegyitúráztunk Maccsal, Sztellel és barátnőjével Líviával. A túra nagyon jól sikerült, mert csodás, napsütéses időnk volt, ill. Líviában egy kedves, jó humorú nőt ismerhettünk meg. A problémám a vasárnapi túrán jelentkezett, mikor a hegyre felmenő út közepén az kettévált, az egyik úton sziklán kellett vaskapaszkodókon (majd létrán) felmászni, a másikon a rendes gyalogösvény folytatódott tovább. Megnéztük a sziklamászós utat, ami számomra nem tűnt biztonságosnak, mindenesetre a lányok előbb engem küldtek fel. Hátizsák nélkül felmásztam a kb. 5-6 méterre, azonban ezután már úgy éreztem, hogy nem biztonságos és elkezdtem félni. Azelőtt nem volt ilyen érzésem a hegyek között, ilyen félelmet legelőször Szlovéniában éreztem évekkel ezelőtt, mikor egy táncpartneremmel hegyet másztunk. Lemásztam és kijelentettem, hogy én nem tudok arra menni. A lányok egyenként mind kipróbálták, majd végül Lívia (akinek ugyancsak tériszonya van) és Macs úgy döntött, hogy ők mégis felmásznak (természetesen Sztellel aggódtunk értük). A csapat kettévált és megbeszéltük, hogy a hegy tetején találkozunk. A felfelé úton azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy nem tudtam rávenni magam, hogy legyőzve a félelmemet mégis felmásszak. Azt vizsgáltam magamban, hogy ez arról szól-e, hogy a többieknek akarok-e bizonyítani vagy saját magamnak. Arra jutottam, hogy is-is. Mindenek előtt szeretném legyőzni magamat, ill. be szeretném bizonyítani Macsnak, hogy egy nem gyáva ember a párja.
Vasárnap sziklát megyek mászni Karloval, szurkoljatok!
Én közben azon gondolkodtam, hogy mi értelme van felmászni valahol csak azért, hogy leküzdje az ember a félelmét. Arra jutottam, hogy semmi (pl. ezért is nem kezdtem lelkesedni a Lívia által emlegetett klettersteig-tanfolyamért). Én magam azért másztam fel végül, mert Lívia egyedül nem akart és láttam, hogy neki fontos, annyira pedig nem rettegtem és úgy gondoltam, megtehetem érte. Utóbb kiderült, hogy jól jártam, az általatok járt útvonalon sokkal jobban féltem volna (mint lefelé kiderült). És jobb is, hogy nem jöttél velünk, különben Sztellnek vagy egyedül kellett volna felmennie, vagy rákényszerítenie magát olyasmire, amit nem akart.
VálaszTörlésNem gondolom, hogy a valódi bátorság próbája a klettersteig volna. Sokkal inkább az, hogy valaki mer kiállni magáért az életben, a saját útját járja még akkor is, ha a társadalom egy halom akadályt gördít elé.