Mikor augusztus 15.-én elindultunk Maccsal még nem tudtam mit is várhatok ettől az utazástól. A Camino-sok elmélyülést, magára találást, valamilyen spirituális élményt várnak a zarándoklattól, én magam üres útinaplóként gondoltam az útra, amibe bármi bejegyződhet majd. Itthonról visszanézve azonban megerősödött bennem az a gondolat, hogy ez egy kétszemélyes csoportépítés volt, fizikai és lelki próbákkal. Nemcsak az út nehézségeit (napi 20-30 km., a párás meleg, fáradság, a hát-, és térdfájás, tájékozódás-szervezés, információszerzés, közös szállások, stb.) kellett elviselnünk, hanem az összezártságot, az egymásrautaltságot, az egymás érzéseinek-gondolatainak-indulatainak elviselését. 16 nap ehhez nem kevés olyan embereknek, akik megszokták, hogy ha elegük van, akkor elvonulnak saját privát terükbe (ill. csak 3 hónapja párok). Mindezek ellenére csupán 3 olyan konfliktust tudnék felsorolni, amelyek jelentősebbek voltak és megoldásra vártak. Ezeket a konfliktusokat mindketten viszonylag higgadtan, empatikusan, belátással, felnőtt módjára oldottuk meg, és nem adtunk teret a vádaskodásnak, vagy a parttalan érzelmi viharoknak. Talán tanultunk is belőlük, és a jövőben ezeket már nem kell, hogy újra átéljük. Az út (számomra mindenképp fontos és megnyugtató) tanulsága, hogy Maccsal egy olyan érett, egymást szerető és egyben tisztelő párt alkotunk, akik mentálisan és érzelmileg is fel vannak készülve egy ilyen kapcsolatra. (Mindezek ellenére néha úgy viselkedtünk, mint a lökött tinédzserek, de talán ez sem baj.)
Egy nagy próbát most kiálltunk, most jönnek a hétköznapok sok kis próbái, de én most már nagy bizalommal vágok neki ennek az útnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése