Mostanában a munkahelyemen egyre több feladatot kell elvégeznem, azért mert az új fiatal ügyvezetőnk egy dinamikus személyiség, aki a céget fejleszteni szeretné. Célkitűzésével részben egyet is értek, azonban ennek a megvalósításának a gyorsaságával nem. Azon kívül, hogy szeptemberben elköltözünk (egy szebb-jobb helyre), mellette a sok kis felújítási projekt mellett, bevállalt egy nagy projektet, azonban szerintem mindehhez nincs megfelelő emberi kapacitásunk, így kezdődik a kapkodás, lótás-futás.
A fentiek jelentősen kihatnak a Második Alapítványi munkámra, ahol emellett ugyancsak begyorsítani akarnak, ráadásul ugyanúgy megfelelő kapacitás nélkül. Szomorúan, de be kellett látnom, hogy így már nincs elég energiám és türelmem az Alapítványi munkámra és elkezdtem szisztematikusan leépíteni a feladataimat, ami valószínűleg sokakban ellenérzést és sértődöttséget fog kiváltani, mégis az én-védelmem miatt meg kell tennem. Külön fájdalom, hogyha többen egy kicsivel többet tennének az Alapítványon belül, akkor a rendszer sokkal simábban működne. Természetesen tudom, hogy vannak, akik nem tudnak többet beletenni és vannak akik meg nem akarnak, így el kell fogadnom, hogy ez a helyzet. Ettől persze még frusztrált vagyok, lelkiismeretfurdalásos, ingerlékeny és visszahúzódó, ami csak rontja a helyzetet.
Félelmem, hogy visszahúzódásommal, szerepcsökkenésemmel még csak jobban izolálom magamat a közösségben és ez rossz tapasztalat lassan a szociális kapcsolataimra is ki fog hatni, azaz teljesen elmagányosodom, egy saját kis elefántcsonttornyomba szorulok, ahol majd az alkohol fog gyógyítani. Megfigyeltem, hogy a közösségemben hogyha én nem megyek oda valakihez, akkor szinte soha senki sem jön oda hozzám, senki sem figyel rám, (ill. ha én nem keresem a barátaimat, akkor ők nem vagy csak ritkán keresnek.) Valószínűleg nem vagyok egy izgalmas személyiség. Persze eddig legalább hasznos, mert elvégeztem az unalmas és babrás munkát, és még másokra is odafigyeltem közben.
Kérdés, hogy akarok-e továbbra is jó fiú lenni, vagy itt az ideje, hogy megbarátkozzam az igazán csak saját jólétével törődő, ám magányos személyiségemmel.
Meglepően sokan vannak, akik azt érzik, hogy mindig nekik kell kezdeményezniük, a barátaik maguktól nem keresik meg őket stb. Lehet ez persze szubjektiv is, vagy egyszerűen igy működik a mai társadalom. Akkor keresünk meg embereket, amikor konkrétan szükségünk van rájuk, nem amikor csak szimplán hiányoznak vagy amikor úgy érezzük, nekik lehet ránk szükségük. És azon kevesek - mint te is - akik tényleg törődnek másokkal és odafigyelnek rájuk, egy idő után viszonzás hiján feladják és ugyanolyanná válnak, mint mindenki más.
VálaszTörlésÉn nagyon szeretném remélni,hogy veled nem ez fog történni, és hogy az alkoholon kivül találsz más megoldást...