Vasárnap volt az első alkalom, amikor csatlakoztam a Személyközpontú Tanácsadás című képzéshez. Ez az első alkalom éppen egy önismereti blokk 3. része volt. Nem mondom, hogy nem erős szorongással léptem be a képzés helyszínét adó terembe. 9 órára volt hirdetve, de abban az időpontban még csak ketten voltunk ott mint képződők meg a két csoportvezető (mint később megtudtam facilitátor). Az új csoporttársammal sikerült jól kommunikálnom, azonban lassan a csoport feltöltődött 10 főre, amely létszámnál is én már kezdem elveszíteni a biztonságérzetemet. (Végül 12 fő lett a végeredmény a vezetőkkel együtt.)
Az első kellemes élmény akkor ért, amikor kiderült, hogy ez egy nem irányított (non-direktív) csoportfoglalkozás, azaz nincsenek feladatok, mindenki arról beszél amiről akar, és annyit amennyit akar. Ennek köszönhetően már új tagként be tudtam vonódni, bár délutánra ismét visszasüllyedtem a hallgatásomba, és nem kis erőfeszítésembe került, hogy néha beleszóljak a beszélgetésbe. A témák teljesen esetlegesek és különbözőek voltak az erdélyi mentalitástól kezdődően, gyász reakciókon át, a segítés határainak kitűzéséig. A csoporttagok nagyobbik része (főleg nők) - az én számomra legalábbis - könnyedén beszéltek nyilvánosan az érzéseikről, míg én csak próbáltam értelmesen hozzászólni az adott témákhoz. Azt gondolom, hogy rám (sajnos) jellemző az alábbi is:
Ha a férfitől megkérdezzük mit érez, akkor nem tud válaszolni. Ha úgy kérdezzük, hogy mit gondolsz mit érzel, akkor menni fog.
A képzés önismereti részétől azt várom, hogy könnyebben tudjak kommunikálni magamról csoport előtt, az elméleti képzéstől pedig, hogy megtanulom a mentális segítés helyes (ráhangolódóbb, odafigyelőbb, beleérzőbb) formáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése