Egy nőkről szóló könyvben olvasok a szingliségről és az autonóm egyedüllétről. Az ilyen egyedüllétben az ember (értelem szerűen) egyedül él, saját lakásban, saját egzisztenciával, de nem teljesen magányosan. Vannak barátai, jó ismerősei, szexpartnere, szeretője, de nincs stabil párkapcsolata. A könyvben szereplő szinglik szerint ez azért jó, mert nem kell elköteleződniük, nem kell kompromisszumokat kötniük, nem kell mást elviselniük, élhetnek munkájuknak, hivatásuknak, hobbijuknak, sőt szexkapcsolataiknak is. Ez mind szép és kellemes, de ebből teljesen hiányzik, ami számomra fontos: a szeretetközösség egy másik emberrel. Az odafigyelés, a törődés, az együtt örülés(bánkódás) a másikkal, az összetartozás érzése, a kölcsönös gyengédség, a társas biztonság, a testi közelség (érintés) érzése. Ezeknek még a legmélyebb barátságban is csak csak egyes elemei vannak meg, és azok is csak csökkentett intenzitásban.
Az általam nagyképűen Moduláris Párkapcsolatnak :-) nevezett kapcsolatban mindezek opcionálisan megtalálhatóak. Ha a felek akarják együtt vagy külön lakásban, (szobában) laknak, együtt vagy külön űzik a kedvteléseiket, együtt vagy külön szexelnek, stb., stb. (Ezek a modulok.) A lehető legkevésbé korlátozzák egymást, lényeg, hogy legyen (lehetőleg minél több) közös moduljuk. Talán az egyetlen kötelező közös modul az egymás szeretete, tisztelete. Az egész kissé száraznak, tudományosnak hangzik, de lecsupaszítva mégis erről van szó, persze szerencsés esetben telve érzelmekkel.
Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy autonóm egyedüllétben, klasszikus vagy a Moduláris Párkapcsolatban éljek (az első kettőben éltem is már) akkor a válasz számomra nem kétséges. Az elsőben hiányzik a Társ, a másodikban az Autonómia. A harmadik a Koktél. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése