Húszas éveim során kétszer lettem igazán szerelmes, mindkétszer nálam (egyszer jóval) fiatalabb fiúba. Ezek a szerelmek eléggé éretlenek voltak mindkét részről, tulajdonképpen fogalmunk sem volt mit akarunk egymástól a szexen kívül. Visszatekintve annyira bénáztam, hogy az elsőnél engem dobtak, valszeg, mert túl félénk, ill. kezdeményezésre képtelen voltam. Emlékszem, hogy az első csókot úgy váltottuk, hogy sokadik randevú után a hazakísért fiú (aki a lány szerepét osztotta magára) behúzott a kapualjba és megcsókolt.
A második pedig annyira fiatal volt (16), hogy még ki sem alakult az önképe, kamaszos, ügyetlen romantikával próbálkoztunk. Ennek a kapcsolatnak már én (24) vetettem végett, mert beláttam, hogy nem vagyok egy nevelő, irányító típus.
Mindkettőben az volt a közös, hogy szinte fizikailag fájt a hiányuk, ha nem voltam mellettük.
Most közel 40 évesen ugyanazt a fájdalmat érzem, mint akkor, csak most egy velem egykorú nő miatt. Bár most már jóval érettebben és mélyebben szeretek, de maga az érzés ugyanolyan mint hajdanán. Talán nem illő, hogy ennyi idősen, ilyen hevesen szeretek, de ezt a vágyódást (minden esetleges negatívuma ellenére) nem cserélném el. Sok érzelmet tudok átadni verbális kommunikáció nélkül (azzal jóval kevesebbet), azonban az ehhez kapott időkeret számomra most még mindig túl szűk. Lehet viszont ha ebből eleget kapnék, hamar kiégnék, és nem tudnék többet adni a páromnak. (Kár, hogy nem vagyok művészlélek, mert akkor más formában ki tudnám adni magamból.) Talán így jó.
Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése