Sosem gondoltam volna, hogy valaha is fogok romantikus regényt olvasni és azt meg végképp nem, hogy könnyekig meg fogok hatódni rajta. Ma mégis ezt tettem, mert mikor Jane végül visszatér lélekben és testben megkínzott volt szerelméhez, azt nagyon meghatóan írja le a szerzőnő. A művet most nem elemzem, legyen elég hogy számomra az igaz, önzetlen és kitartó szerelemről szól, amely sok megpróbáltatás után teljesedik csak be. Szeretném hinni, hogy az enyém is az, bár én nem vagyok (csak szeretnék) annyira megingathatatlan és bátor teremtés lenni, mint Jane Eyre.
Ha visszagondolok, jónéhány filmen meghatódtam már, (sőt egy családtagom elvesztése miatt is sírtam, de igazán fájdalmasan és keservesen csak a szerelem miatt tettem ezt nem is oly rég.) Egy így szocializálódott ember mint én, jobb esetben magában meghatódik, de semmiképp sem hullat könnyeket (és már csak akkor sír ha valami nagyon fáj).
Már látom, ahogy régi ismerőseim megütköznek és csóválják a fejüket. Mi lett Andrásból?
Nem változott semmi, minden ott volt benn, csak most már néha van bátorságom embernek lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése