A mai nap panaszkodtam a magyar társadalomra és azt az elképzelésemet osztottam meg, hogy szívesen elhagynám az országot. Egyre több ismerősöm fogja magát és megy ki külföldre minimum évekre, de inkább mindörökre. Elegük van a magyarországi gazdasági helyzetből és a lelki sivárságból. Én úgy érzem, hogy jelenleg a társadalom már vagy legalább 10 éve egy helyben a topog és az én életemben nem fog kinőni a provincializmusból. Lehetek én szép és jó, de ha kilépek az ajtómon, a gazdasági nyomoron kívül, mentális nyomort látom. Örülhetek, hogy lám én milyen felvilágosult és modern gondolkodású vagyok (egy lámpácska a sok közül), és megpróbálhatok tenni a többiekért, ha hagyják.
Látszólag remekül beilleszkedem a társadalomba, hisz reggel elmegyek dolgozni, adózom, szelektíven gyűjtöm a szemetet, indexelek sávváltáskor (és ha még gyereket is csinálnék, akkor ki is tüntetnének.)
Gondolkodtam, hogy vajon-e (németül: ob) azért utálom társadalmunkat, mert patriarchális, azaz férfiközpontú és én mint genderqueer ebből aztán nagyon durván kilógok (-nék, már ha tudnának róla), vagy csak szimplán kommunikációfogyatékos vagyok? Azt hiszem mindkettő, csak fogalmam sincs van-e összefüggés a kettő között (bár remek mentség lenne az első a másodikra nézve)?
Kétségtelen, hogy nagy hátrányokkal indulok a fiatal/jól képzett/idegen nyelvet beszélő/itthon egzisztenciával (tehát veszíteni valóval) nem rendelkezőkkel szemben a külföldre való költözésnél.
Így marad, hogy kilépek az ajtón és megpróbálom csak a jót meglátni.
Vagy megpróbálsz tenni valamit a helyzet megváltoztatásáért. Mert ha mindenki elmegy innen, aki teheti, azzal nem fog megváltozni azoknak a helyzete, akik nem tehetik meg.
VálaszTörlés