A szentháromság

Valószínűleg halálra idegesítem barátaimat, ismerőseimet azzal, hogy mindent jó előre szeretek leszervezni, úgymint utazás, közös program, találkozó, stb. Meglepődve néznek rám mikor elmondom, hogy már a késő nyári utazást szervezem, de még az egy hónappal későbbi programok szervezésén is csodálkoznak. Számomra pedig az a különös, hogy emberek hogyan tudnak sodródni és napról-napra élni. Ennek remek példája volt az egyik ex párom, aki ezt spontaneitásnak hívta, és ez olyan jól sikerült neki, hogy magától soha egyetlen jó programja sem lett, szinte mindig az én eltervezettemre kapaszkodott fel. Persze elismerem, hogy vannak olyan emberek, akik annyira népszerűek, vagy maguknak valók, hogy mindig van kivel programot csinálniuk, ill. elvannak egyedül is. Mivel azonban én nem vagyok túl népszerű, sem magamnak való ezért én a tervezéssel biztosítok magamnak programot, néha akár hosszabb időre előre is. (Hja, és gyűlölöm az utolsó pillanatban való kapkodást, hogy a program működjön. Én jól szeretném érezni magam és nem stresszelni.) Ha introspekcióval  élek  felmerül, hogy ennek oka a félelem a magánytól és az unalomtól. Túl sokat voltam egyedül és unatkoztam a múltban. Jelen időben nem érzem magam magányosnak (legalábbis a tudatomban), és nem is unatkozom, de ez nagyon is függ a programtervezésemtől. Nemcsak programokat szeretnék magamnak, hanem változatos programokat szeretnék, mert a dolgozom-kocsmázom-hazamegyek (tévézek-böfögök) szentháromság nem igazán elégít ki.