Kicsit fáj

Időközönként elér egy-egy hullámvölgy, amely órákra vagy legfeljebb néhány napra elkedvtelenít. Ilyenkor átgondolom az életemet, és az életlehetőségeimet, és persze megállapítom, hogy minden szar. El tudom fogadni, hogy depressziós vagyok és, hogy folyamatosan életem végéig kezelnem kell ezt (finom ez a kis önsajnálat). Most éppen az van terítéken, hogy frusztrál, hogy hiába fektetek nagy energiákat, hogy szociális életet éljek barátaimmal, ha azok többsége egykedvűen vagy figyelmetlenül viszonyul programjainkhoz, vagy hogy úgy érzem, hogy új ismerőseimmel kapcsolatban falakba ütközöm. Persze józan ésszel a helyzet nem így fogható fel, mert tudomásul kell vennem, hogy nekik is megvannak a maguk prioritásaik, életritmusuk, vágyaik. Kár, hogy ezek ennyire nem egyeznek az enyéimmel.
És ezek szerint tudomásul kell vennem, hogy nekem mindig több energiát kell belefektetnem ezekbe a kapcsolatokba. Rendben elfogadom. (Kicsit fáj.)