Az Első Alapítványból nagy mennyiségű szórólapokkal felszerelkezve indultam a felvonulásra. Sietnem kellett, mert 15 órától már nem járt a kisföldalatti, én viszont biztonságba el szerettem volna jutni az induláshoz. Sok kedvem nem lett volna a kis utcákon és a homofóbokon keresztül eljutni a Hősök terére. Mikor feljöttünk hamar megtaláltuk Maccsal egymást, aminek nagyon örültem, mert kissé aggódtam, hogy egyedül kellett kijönnie. Látszólag rendben volt, de útközben kiderült, hogy 2 órát aludt aznap és ráadásul leesett a vérnyomása is, mégis kijött felvonulni. (Utálja, de büszke vagyok rá!) Kb. 1 óra ácsorgás, ismerősökkel történő beszélgetés, és szórólaposztás után végre elindult a menet a nagy melegben. Maccsal kézenfogva lassan haladtunk. Hol előrementünk, hol lemaradtunk. Az Oktogon előtt eltereltek minket az őrjöngő, üvöltő, emberszerű lények elől. Többen visszaintegettek, visszamutogattak nekik, mintha ez azoknak bármit is jelentene. :-(
A záróbeszédek előtt szépen hazasétáltunk.
Sztell most először volt kint és tetszett neki. :-) Kérdezte, hogy miért vagyok kinn? Végiggondolva arra jutottam, hogy unom már a vonulást (5. éve), a tömeget, a ricsajt, a beszédeket, hazafelé a beszólásokat, s csak azért megyek ki (és fogok még), mert kötelességemnek érzem, hogy ezzel is támogassam a küzdelmet a melegek, leszbikusok, (saját), stb. jogai(m)ért. Lehet, hogy ez most szarul hangzik, meg nem elég mozgalmár meg radikális.
Érdekes hozzáállás: nem elég mozgalmár, hogy a meleg (azaz LMBTQ) jogokért vonulsz? Az lenne nem elég mozgalmár, ha azért vonulnál, hogy mutogathasd a vadiúj rózsaszín tangádat, vagy mert ott akarsz pasikat fölszedni. (Bár nekem ezekkel az érvekkel sincs semmi bajom.)
VálaszTörlés