A tegnapi Maccsal történt beszélgetésünk tudatosította bennem az eddig is tudott, ámde tudatomból szépen kiszorított igazságot, hogy életünkben az emberek jönnek-mennek, de csak nagyon kevesek maradnak tartósan, és ők sem a végső pillanatig. Sokan kísérnek Caminonkon: van ki elhalad mellettünk, van ki mellett mi haladunk el, van ki csak mellettünk jön szótlanul, van ki mellettünk halad és beszél hozzánk, és van ki belénk karol. Sőt felemel ha elbukunk, vagy akár hátára vesz. Legbelsőmből jövő vágyam, hogy akiket megszeretek, azok örökre velem maradjanak, mert biztonságot és a folytonosság érzetét nyújtják számomra. Micsoda egoizmus és ismeretlentől való félelem ez. Elvárom, hogy mellettem maradjanak, akkor is ha már nem tudok nekik semmi újat nyújtani, és visszatartom őket. Vannak kiket könnyedén elengedek (sőt eltaszítok), vannak akiket csak nehezen, és vannak akiket most úgy érzem képtelen lennék elengedni. Az elsők, akik nem jelentenek sokat mert valami miatt (lehet, hogy önhibájukon kívül) nem tudnak adni vagy esetleg fogadni. Ők karcolások. Gyorsan gyógyulnak. ( Hm... Egy igazán jó ember őket is segítené.) A másodikok azok, akik sokat tettek értem és én is tudtam tenni értük, életem részévé váltak, régóta követik életem és én az övékét. Fáj, ha velük valami rossz történik, vagy látom, hogy nem tudok segíteni, vagy elsodródnak, vagy akár elvesznek. Ők azok a sebek, amelyek begyógyulnak ugyan, de hegek maradnak utánuk. A harmadikok a Pótolhatatlanok. Ha elveszítem őket az attól keletkezett seb sosem gyógyul be. Volt egypár karcolásom, van egy hegem és van egy élő sebem is.
A buddhista filozófia szerint lehetőség szerint senkihez és semmihez sem szabad ragaszkodni, mert annak elvesztése csak fájdalmat okoz. Ez igaz is csak így éppen azt veszíteném el, ami emberi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése