Ma Dorothyval kellett volna találkoznom a Mysteryben, de sajnos kihúzták a fogát és begyulladt neki, így a találkozónk elmaradt. :-(( Ehelyett felhívtam Olgit, aki nagyon örült a találkozónak, főleg mikor odaadtam neki a Barcsay féle anatómiai atlaszt tele rajzokkal. Olgi nagyon szeret rajzolni csak mostanában nincs ihlete. Hát most megkapta. :-) Sok minden érdekes dologról beszélgettem vele saját magával kapcsolatban, úgymint magány, barátság, párkapcsolat, a legutóbbi depressziós hullám. (Többek között elmondta, hogy azért ölel meg engem, mert úgy érzi szükségem van rá. Nem is téved. :-)) Mielőtt elkezdtem vele beszélgetni Carmen hívott, mert kiderült, hogy tényleg gerincsérve van, bár talán nem lehet nagyon veszélyes, mert nem akarják műteni. Én ezt jó jelnek vettem, azonban ő (természetesen) szomorú volt. 10 percet beszéltem vele, de sokra nem jutottunk. Valamikor a héten felmegyek majd hozzá beszélgetni még, csak fogalmam sincs mikor.
Az egészről az jutott eszembe, hogy hol a határ abban, hogy segítsek? Kik azok a személyek, akiket feltétlenül, kik azok akiket csak részben, és kik azok akiket csak felületesen kell segítenem. A legbelsőbb körben lévő 2 ember ügyében teljesen biztos vagyok, értük szinte bármit megtennék, ami erőmből tudásomból telik. A kérdés inkább a következő körről szól, mert legalább 7 főt számoltam össze, akiket erősen segíteni szeretnék, de sem fizikálisan, sem mentálisan nem bírnám/bírom.És akkor még ott vannak a többiek. Az énvédelmemnek ezt a túlburjánzást meg kell akadályoznia. Mégis, ha kimarad valaki (mint most Carmen), akkor rosszul érzem magam.
Miért is maradt ki Carmen? Hiszen beszélgettél vele. Szerintem ezzel tudod érte a legtöbbet tenni (lévén hogy nem vagy orvos).
VálaszTörlésDe abban egyetértek, hogy nem jó, ha mindenkinek megpróbálsz segíteni, főleg, ha ennek hatására saját magadra nem marad időd...