Vasárnap 10 órára beszéltem meg Péterrel, hogy eljön és elvisszük a szerdáról még itt maradt dolgait. Utána nekem a kondiba kellett mennem, mert egy exemmel megbeszéltem. Negyed 11-kor telefonált, hogy most indul Budáról és kell neki 30 - 40 perc. Persze csak 11-re érkezett, amikor is kiderült, hogy a ruháit még azóta sem csomagolta be bár erre több napja is lett volna. Elkezdtem vadul gondolkodni mint rendesen, hogy hogyan tudom a helyzetet megoldani, úgy hogy mindenkinek jó legyen. Aztán eszembe jutott, hogy miért is kéne nekem a helyzetet megoldanom, mikor nem miattam alakult ki. Úgyhogy szépen otthagytam Péter csomagolni és tudtam, hogy kb. 3 órát fog várni mire visszajövök, de leszartam. Remek érzés volt!
Pontosan úgyanezt játszotta egy exem velem anno. Mindenhonnan elkéstünk volna, ha nem találok ki mindenféle dolgot, vagy stresszelve sietek, hogy ne vagy csak egy kicsit késsünk. És persze én szégyelltem magam a dolgokért a többiek előtt. Ha semmiér, de már csak ezért is érdemes volt szakítanom velük. Azt gondolom, hogy akik krónikusan elkésnek azok tulajdonképpen kifejezik, hogy nem érdekli őket a partnerük. Nem becsülik annak idejét és érzéseit. Ezek az emberek, akik azt mondják, hogy ne izgasd magad a késésért, de ha az ő érdekük, akkor persze sietni kell. Ez ügyben nem csak az a hibás aki késik, hanem aki ezt hagyja nekik, azaz én. El kell döntenem, hogy az adott személy fontos-e számomra, s ha nem, akkor nyugodtan sértődjön meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése